07/20110
Korianderes kukoricasaláta, keleti beütéssel
Fotó: Krumpli Béla
Eddig tényleg elhittem, hogy a "holnaptól egyre több napsütés" várható időjárás jelentésnek van valami alapja. Tegnap a rádióban is óvatosabban fogalmaztak, azt mondták, szerdán süthet már a Nap. Szerencsénkre, egy hétig voltunk már nyaralni, és akkor csak két és fél napig esett a eső, és mi csak egyszer áztunk meg nagyon. (A nyaralásunk gasztro részét itt megírtam.)
Az a mázli, hogy színes zöldségek időjárástól függetlenül vannak a piacon, bár azért a zöldség/gyümölcsérés szorosan összefügg a napsütéssel. Vagyis ha nem süt a nap, nem érnek rendesen a zöldségek, gyümölcsök, ráadásul még íztelen is lesznek. Csak mondom.
Mi eddig nem nagyon békétlenkedtünk hangosan, csak azt vettem észre, hogy igyekszem egyre színesebb ételeket készíteni. Mint tél végén, tavasz fele, amikor már hiányoznak a friss ízek.
Ez a saláta azért született, mert úgy éreztem, a kukorica remek társa a korianderzöldnek. No meg azért is, mert a blogkóstolón készített tekercs ízeit megkívántam. Meg azért, mert a Komjádi piacon ilyen kis, nagyon-nagyon édes-finom paradicsomokat lehet vásárolni. Azóta ez az alap, és mindig kitalálok melléjük valamilyen "köretet". A rozmaringos méz helyett persze bármilyen méz megteszi. Csak azért hangsúlyozom a milyenségét, mert ha másnak is van eldugva a kamrapolc mélyén, most pl előveheti.
Hozzávalók:
4 cső kukorica
kb 20 szem kicsi, édes paradicsom
1 csokor snidling
1 csokor korianderzöld
1 tk chilipehely
3 ek szójaszósz
2 ek halszósz
1/2 ek rizsecet
fél citrom leve
egy tk őrölt gyömbér
3-4 tk rozmaringos méz
A kukoricákat puhára főzöm, majd a szemeket levágom. A paradicsomokat négybe várom, a zöldfűszereket apróra. Egy nagy tálban összekeverem a hozzávalókat. Az öntethez a mézet, a chilipelyhet és az őrölt gyömbért elkeverem a szójaszósszal, beleteszem a halszószt, a rizsecetet és a frissen facsart citromlevet, és ráöntöm a zöldségekre. Alaposan összekeverem, és azonnal tálalom. (Sózni nem kell, az öntettől elég sós lesz!)
07/20110
Gyömbéres kukoricaleves szumákkal
Fotó: Krumpli Béla
Ilyenkor nyáron, amikor a piac telis-tele van jobbnál jobb zöldségekkel, bármennyire megerősítem magam vásárlás előtt, folyton elcsábulok. Olyasmik is bekerülnek a szatyromba, amit annyira nem is szeretünk, de a pulton annyira jól mutatnak, hogy nem lehet ellenállni. Meg aztán mi is változunk, és van olyan, hogy valamit évekig nem ettünk, aztán ismét megszeretjük.
Nagyjából így jártam a kukoricával. Már írtam arról, hogy nálunk nem menő, aztán tavaly mégiscsak beszökött néhány cső a lakásba. Leves készült belőlük, az angolszász kukoricalevesek mintájára megalkottam a sajátunkat. Elképesztő sikere lett, szerintem kéthetente főztem egy adagot, valamint mindig, ha újabb vendégek érkeztek. Mindenki imádta, sőt, az olyan gyerekek is kértek még egy tányérral, akik különben nem esznek levest.
Persze nem jegyeztem fel sehova, így idén kellett egy kis idő, míg újra kikísérleteztem. Szerencsére sikerült.
A hozzávalók közül nem véletlenül hiányzik a só. A szójaszósztól elég sós lesz. Az, hogy mennyit teszünk bele, függ az ízlésünktől, valamint attól, hogy mennyi levesünk van. Ha túl sűrűre sikerült, lehetőleg alaplével hígítsuk. Hús nélkül is finom, ebben az esetben csakis zöldségalaplevet használjunk!
Hozzávalók:
4 cső kukorica
fél csirkemell
1-2 tk őrölt gyömbér
0,5-1 dl szójaszósz
a tálaláshoz
póréhagyma, snidling vagy újhagyma
szumák (elmaradhat)
A kukoricákat és a csirkemellet külön-külön puhára főzöm. (A húst kb. 1,5 l sótlan vízbe teszem főni, fedő nélkül, ebból nagyjából bő egy liternyi alaplevem marad.) A kukoricacsövekről levágom a szemeket, kb. egy csőnyi szemet félreteszek, a többit a csirkemell átszűrt levével leturmixolom. A csirkehúst vékony szeletekre vágom, az egész kukoricaszemekkel együtt beleteszem a levesbe. Beleöntöm a szójaszószt és belekeverem a gyömbért. (Ha gyerek is eszik belőle, kicsit kevesebb gyömbér kerül bele.) A levest felfőzöm még egyszer.
Tálalásnál a tetejét megszórom apróra vágott snidlinggel, vékonyra vágott póré- vagy újhagymával, és megszórom szumákkal.
07/20112
Lazaccal töltött cukkini kapros, borecetes tejföllel
Tegnap nem akartam ünneprontó lenni, mert a halas kurzus igazán nagyon jó volt, nem akartam túl sok negatív dolgot kapcsolni hozzá. De azt el kell mondanom, hogy azért mondanak mindenféle rosszat az afrikai harcsáról, mert a kiegészítő légzésének köszönhetően egy köbméter vízben akár 400 kg halat is tarthatnak. Hát elképzelni sem túl vidám. Meg olyat is csinálnak néha, hogy lazacpisztrángként nagyra nőtt sebespisztrángot adnak el. Köze nincs a lazachoz, a színét egy kis festéknek köszönheti. Hát például ezért nem mindegy, hogy hol vásárolunk halat.
Összességében azonban javul a helyzet, évről évre növekszik az egy főre eső halfogyasztás itthon is. Hamarosan megjelenik egy könyv is, amely bemutatja a Magyarországon kapható összes halfajtát. No, meg én is egyre gyakrabban készítek halas ételt, mert Krmpl hangosan követeli:)
Most is túl nagy volt a lazac, amit kivettem a mélyhűtőből. Mondtam Krmplnak, hogy örüljön, újabb halas nap következik. Mire elkezdett sóhajtozni, hogy ha ő ehetne egy olyat, amiben van tök, lazac és kapor, milyen jó is lenne. Hát így született meg az alábbi töltött cukkini. Állítólag az elmúlt másfél hét legfinomabb ebédje lett. Nem tudom, nekem nem jutott...
Hozzávalók:
1 közepes cukkini (aminek már éppen ki kell kaparni a belsejét)
30 dkg lazac
1/2 dl rizs
1/2 dl tejföl
két ek zöldkapor
1/2 tk borecet
2+1 ek olívaolaj
só
bors
A cukkinit félbevágom, kikaparom a belsejét, megkenem olívaolajjal, és a 200 fokra előmelegített sütőbe teszem 20 percre. Közben a rizst megfőzöm, kicsit lehűtöm. A lazacot kisebb kockákra vágom, összekeverem a főtt rizzsel. Sózom, megszórom frissen őrölt borssal, belekeverek 2 ek olívaolajat.
A töltelékkel megtöltöm a tököket, és újabb 20 percre a sütőbe tolom.
A tejfölbe belekeverem az apróra vágott zöldkaprot, és a borecetet. Meglocsolom vele a cukkiniket és azonnal tálalom.
07/20110
Cukkinis, lazacos quiche
Fotó: Krumpli Béla
Soha nem állt szándékomban bizonyítványokat, okleveleket gyűjteni, de idén úgy esett, hogy egy héten belül kettőt is szereztem. A második arról tanúskodik, hogy halgasztronómus vagyok.
Egy nagyon jól átgondolt kurzuson lettem azzá, az OceanCowboy blog szerzője által, jó sok gasztroblogger és egy, lassan gasztrobloggerré előlépő gasztrohaver társaságában. A kurzus elején gazdagabbak lettünk mindenféle elméleti tudnivalóval, a végén pedig elképesztően finom halas és egyéb tengeri herkentyűs ételt kóstolhattunk, és készíthettünk. A többség élt is ezzel a lehetőséggel:)*
Jómagam a halak világába soha nem mélyedtem el különösebben, mert nem egyértelműen szeretek bármilyen halat. Igazából nem is tudom meghatározni, hogy mit szeretek, és mit nem, az biztos, hogy a tenger gyümölcseit igen: homár, osztriga, rák, kagyló jöhet bármikor. Ehhez képest a lazac is többnyire akkor ízlik, ha magam készítem el, vagy, amint az most kiderült, más kreatív gasztroblogger. Itthoni étteremben mindenképpen óvatos vagyok, a legritkább esetben rendelek halat.
Persze, sok múlik az alapanyag minőségén, és itthon elég kevés a megbízható beszerzési forrás. Az egyik mindenképpen a Metro, dehát az messze van, ha az embernek halra támad gusztusa, nem mondhatja, hogy "leugrom a Metróba". A sarki boltban kapható halak többségéről eddig is sok rosszat hallottam, ezeket egytől-egyig csak megerősítették, afrikai harcsát és pangasius-t ezentúl sem fogok vásárolni, Jó hír, hogy hamarosan nyílik egy minőségi halkereskedés Budapesten, - de mindenről a maga idejében.
Amúgy mindenféle tengeri halat nyugodtan lehet vásárolni, mert az, a távolsághoz képest pillanatokon belül a Metro halaspultjára kerül. Kiderült még, hogy a garnélák 80 százaléka fagyasztva érkezik a boltokba, mert nagyon romlékony. Hogy a tonhal azért vörös, mert siet. Hogy a laposhalak királya a rombuszhal, a tintahalaké a kalmár.
Megtudtuk azt is, hogy a barramundi nem esik szét atomjaira akkor sem, ha fagyasztva tároltuk. De ha bármilyen halat beteszünk a fagyasztóba, előtte mártsuk egy percre hideg vízbe, így a húsból nem csapódik ki a víz. Közvetlenül jégre csak bőrös halat lehet tenni, különben megég a hal húsa. A kagylókat, ha megkocogtatjuk, elkezdenek izegni-mozogni, ebből meg lehet állapítani, hogy élnek-e még. Ne vízben tároljuk őket, felhasználásig hálóstól tegyük a hűtőbe, nem lesz semmi bajuk.
*Jómagam egy quiche-t szerettem volna készíteni, ám több hiba csúszott a rendszerbe. Először is semmi kedvem nem volt főzni: sokkal jobban esett a többieket nézni, babusgatni a homárt, kóstolgatni, kérdezősködni. Másodszor a gyümölcstortaformában nem lehet omlós tésztát sütni. A többit nem sorolom. A lényeg, hogy az elképzelés jó volt, a quiche itthon elkészült, és - nem azért mondom, - de elképesztően jó lett:)
A beszámoló a METRO Vevőakadémia Hal és seafood kurzusa nyomán készült.
Hozzávalók:
a tésztához:
18 dkg liszt
12 dkg jéghideg vaj
6 dkg jéghideg víz
A vajat apró darabokra vágom, nagyjából elmorzsolom a liszttel - nem baj, ha nagyobb daradok is maradnak benne, beleöntöm a vizet, és villámgyorsan összeállítom a tésztát. Fóliába csomagolom, és fél órára beteszem a hűtőbe.
a töltelékhez:
30 dkgcukkini
20 dkg lazacfilé
1 vöröshagyma
1/2 mk chilipehely
3 tojás
só
A cukkinit kézi uborkagyalun héjastól lereszelem, megsózom, és egy órát állni hagyom. Közben a hagymát apróra vágom, a bőrétől megszabadított lazacot kis négyzetekre. A cukkinit nagyon alaposan kifacsarom, egy tálban összekeverem a hallal, a hagymával és a kissé felvert tojásokkal. Sózom, beleszórom a chilipelyhet.
A tésztát kinyújtom, beleteszem a formába, ráöntöm a tölteléket. 200 fokra előmelegített sütőben 40 perc alatt készre sütöm.
07/20110
Borjúnyelv cseh módra
Fotó: Krumpli Béla
Érdekes utazás a múltba Körner András könyve: úgy mutatja be néha egészen apró részletességgel dédanyja életét, házát és környezetét, hogy ő maga nem ismerte Riza nénit, és a mosoni házban is akkor járt, amikor abban már réges rég nem a családja lakott.
A szerző egy receptesfüzet, néhány levél és az anyukájának az elbeszélései alapján rekonstruálja a múltat, a mosoni ház lakóinak mindennapjait a századfordulón. Az elején kissé nehézkesen indul a történet, mintha Körner maga is keresné a helyét ebben a világban: hiába állt olyan közel hozzá, ő azokat az időket nem élte meg. Attól kezdve azonban, hogy bele lehet kapaszkodni a fennmaradt receptesfüzetbe, a szerző is magabiztosabban mozog a családja múltjában: ő maga is az ételek szerelmese, a régi receptek kutatója. Itt már megtalálja a "közös hangot" Riza nénivel, ezekhez már hozzá tud szólni, itt válik igazán személyessé a könyv, innentől talál rá a saját hangjára Körner, és ettől a fejezettől érezhetjük családtagnak Riza nénit.
A receptek a történetek nélkül is remek olvasmány, elég sokat bejelöltem, hogy mindenképpen kipróbálom.
Elsőként itt van ez a borjúnyelv, hiába, én azt szeretem. Riza néni után, szabadon.
Hozzávalók:
1 borjúnyelv (kb egy kg-os)
1 nagy sárgarépa
1 vöröshagyma
10 dkg mazsola
2,5 dl vörösbor
csapott mokkáskanálnyi őrölt szegfűszeg
2 dl alaplé
2 ek durvára darált mandula
1 tk cukor
1-2 ek Tokaji aszúecet - ízlés szerint
1 ek liszt
só
6 ek olaj
A borjúnyelvet puhára főzöm, kb egy óra alatt. Lehűtöm, a nyelvet megtisztítom, leszedem róla a bőrt. Vékony szeletekre vágom.
A hagymát apróra vágom, a sárgarépát szeletekre. Az olajon 2-3 percig dinsztelem a hagymát, majd rádobom a sárgarépát, és időnként megkevergetve további öt-hat percig dinsztelem. Megszórom a liszttel, felöntöm a borral és az alaplével. Beleteszem a húst, a mazsolát, a szegfűszeget, a cukrot, az ecetet és a sót, és lassú tűzön 10 percig főzöm. Időközben beleszórom a mandulát is. Megkóstolom, ha kell, utána ízesítem, és krumplipürével, vagy főtt krumplival tálalom.
Kövesd Krumpli képeit:
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
