Imádom a padlizsánt. Annyira, hogy volt egy év, amikor születésnapomra padlizsán tortát kaptam, mert amilyen mázlista vagyok, a szezon kellős közepén születtem. Természetesen nem édes torta volt, és már pontosan nem is emlékszem, hogyan rakták össze, de örök élmény marad.

Belekezdtem a hulladékcsökkentésbe, az agyam meg annyira ráállt, hogy folyamatosan keresem, mi az, amit gond nélkül le tudok cserélni.

Tavaly májusban egyik reggel nem tudtam lábra állni, annyira fájt az egyik térdem. Volt némi előjele, picit foglalkoztatott is, de nem figyeltem rá igazán. Reméltem, hogy elmúlik.

Máig bennem van az az iszonyat, amit akkor éreztem, amikor a barátnőm beleharapott egy nyers krumpliba. Pedig akkor már ettem szárított kukacot és valami bogarat is, nagybátyám hozta Kínából, ahova a szocialista testvériség jegyében gépsorokat szerelni vitték őket. 

Bevásároltam első osztályú, boldog marha húsából. Nem keveset, mert akkor még úgy tudtam, vendéglátók leszünk itthon. Végül úgy alakult, mégis mi utaztunk.