01/20125
Gesztenyés tallér
Fotó: Krumpli Béla
Kiderült, hogy anyai nagyanyám elveszettnek hitt receptjeit én őrzöm jó néhány éve. Egy olyan füzetben, amit mindig csak félig forgattam, azt gondoltam, a többi engem nem érdekel. Így rejtjük el a kincseket saját magunk elől:)
A recepteket olvasgatva anyukámmal egymás szavába vágva idéztük fel a süteményeket, és a hozzájuk kapcsolódó emlékeket, családi történeteket, eseményeket. Tulajdonképpen az egész gyerekkoromat.
Anyai nagyanyámnak volt egy hatalmas zsírosbödönje, amiből soha ki nem fogyott a baracklekvárral összeragasztott linzerkarika. A teteje lyukas volt, még őrzöm azt a gyűszűt, amivel ezeket a kis lyukakat készítette. A zsírosbödönben általában lehetett bízni, ha egy kis édességet kívántunk, ez volt az alap, a mindennapi sütemény. Aztán voltak a kivételek, amikor valami különlegeset sütött. Valami olyat, amivel ünneppé varázsolta a hétköznapokat. Télen egy két alkalommal például gesztenyés tallért.
Nagymama ehhez maga szedte a gesztenyét minden ősszel, és a fél országon keresztül cipelte hazáig. Majd ha eljött az ideje, gesztenyepürét készített, és azzal töltötte meg a kis krumplis pogácsákat. Bolti gesztenyekrémmel a világért nem készítette volna, az nem olyan, mondta, és igaza volt. Mindig két-három adagot sütött, és ellátta az egész családot. Akkora munka volt, hogy néhány szemért nem volt érdemes nekilátnia. Emlékszem, milyen boldogan adta át, és arra is, hogy milyen jó érzés volt beleharapni a pihe-puha tésztába, és érezni, ahogy a gesztenye, a tészta és a lekvár íze egyesül.
Annyira elözönlöttek az emlékek, hogy muszáj volt megsütnöm. Kíváncsi voltam, hogy most is ugyanolyan finomnak érzem-e, mint gyerekkoromban. Olyan volt. Az, hogy legközelebb mégis kicsit puccosabb lesz, a véletlennek köszönhető: a fotózás kedvéért néhány szemre raktam csokoládét, hogy jobban mutassanak, ám kiderült, hogy így még sokkal finomabb. A jövőben már az étcsoki is szerves tartozéka lesz a talléroknak.
Persze én már nem vagyok annyira elszánt, és a gesztenyepürét pucolt, fagyasztott gesztenyéből készítem. Nagyjából 30 dkg-nyi pürére van szükségünk, én minimum dupla adagot készítek, a felét úgyis megeszem. Kevés cukorral édesítem, így jobban érvényesül a gesztenye. Rum egyáltalán nem kell bele. És természetesen igazi tejszínt használok.
Hozzávalók:
a tésztához:
25 dkg liszt
25 dkg főtt krumpli apróra reszelve
15 dkg vaj
15 dkg cukor
1 citrom reszelt héja
1 sütőpor
A hozzávalókból tésztát gyúrok, és egy éjszakán át a hűtőben pihentetem. Másnap vékonyra (kb. 5 mm) nyújtom, pogácsákat szaggatok belőle, és 180 fokra előmelegített sütőben megsütöm.
a gesztenyepüréhez:
60 dkg gesztenye (fagyasztott, Maroni)
2,5 dl víz
2,5 dl tej
5-7 dkg porcukor ízlés szerint
5 dkg puha vaj
1 dl tejszín kemény habbá verve
A gesztenyét a víz és a tej keverékében puhára főzöm, majd leturmixolom. Belekeverem a vajat és a porcukrot, majd óvatosan a tejszínhabot. Hűtőbe teszem, hogy kicsit megdermedjen.
a tallérokhoz:
lekvár - nálam ribizli
csokoládé - min. 70%
A tallérokat vékonyan megkenem lekvárral, majd kettéosztom őket. Az egyik felükre gesztenyepürét kenek, és befedem a másik felükkel. A csokoládét megolvasztom vízfürdőben, és egy kanál segítségével a tallérokra csorgatom.
01/20122
Torta al limone Meyer citromból
Fotó: Krumpli Béla
A Komjádi piacon még mindig van Meyer citrom. Szombatonként ez az első, amit megvásárolok. Általában azzal kezdjük, hogy az árussal megbeszéljük: most már tényleg ideje lenne megkóstolni, mert valóban finomabb, mint a "rendes" citrom. Aztán a sorban állók is megcsodálják, kikérdeznek, az ízéről, és bár nem állt szándékukban, de legalább ketten-hárman vásárolnak még néhány darabot. Terjed a Meyer citrom-láz.
Az újabb citromokból pedig újabb süteményeket kell sütni. Ha az eddigiek közül választanom kellene, és nem számítom ide a lemon curd-öt, akkor a rolád után ez a kedvenc Meyer citromos süteményem. Eddig.
Pedig kicsit töprengtem is, hogy miért pont ezt készítem, amikor a krémes süteményeket jobban szeretem. Szerencsére akkor már javában méricskéltem a hozzávalókat. És bíztam benne, hogy a sziruptól, amivel meg kell majd locsolni a végén, mégsem lesz nagyon száraz.
Ehhez képest annyira puha lett, mintha a tetején krém lenne. A kukoricadarával pedig érdemes kísérletezni, imádom a ropogósságát.
Ja, és most simán nem érdekelt, hogy mivel kezelték a citrom héját. Belereszeltem a süteménybe, és hittem, hogy nekünk nem árt.
Hozzávalók:
15 dkg liszt
15 dkg kukoricadara
20 dkg cukor
3 tojás
2,5 dl tej
15 dkg vaj
1 tk sütőpor
1 Meyer citrom leve és reszelt héja
a sziruphoz:
3 Meyer citrom frissen facsart leve
10 dkg cukor
A tojásokat szétválasztom, a sárgákat a cukor egyharmadával fehéredésig keverem. Beleöntöm a tejet és az olvasztott vajat, majd belekeverem a két lisztet és a sütőport, a citrom levét és héját. A tojásfehérjékből kemény habot verek, óvatosan belekeverem a lisztes tésztába.
Egy 23 cm-es kapcsos tortaformát kivajazok, lisztezek, beleöntöm a masszát, és 160 fokra előmelegített sütőben nagyjából egy óra alatt megsütöm. (Tűpróbát végezzünk!)
A sziruphoz a hozzávalókat elkeverem, és addig főzöm kis lángon, míg a cukor elolvad. A forró tortát ezzel locsolgatom, míg felissza az egészet.
Ezt a receptet vettem alapul.
01/20122
Bubble and squeak
Fotó: Krumpli Béla
Angol röszti, ahogy Krmpl nevezi. Vagyis tört krumpli megbolondítva egy kis szalonnával, kelbimbóval. Fenséges.
Ne tapadásmentes serpenyőben süssük, mert soha nem pirul meg, akkor pedig pont a legfinomabb falatoktól fosztjuk meg magunkat.
(Beletettem néhány szem lila krumplit, a fotón az látszik nyomokban.)
Hozzávalók:
2 ek liba-, vagy kacsazsír
7-8 szelet bacon
2 hagyma
3 gerezd fokhagyma
0,5 kg kelbimbó
80 dkg krumplipüré, vagy összetört főtt krumpli
só
A kelbimbót 15-20 perc alatt puhára főzöm. A hagymát megpucolom, felvágom apróra. A bacont kis kockákra vágom. Egy serpenyőben megolvasztom a zsírt, beleteszem a szalonnát, és megsütöm, majd beleteszem a hagymát, az összetört fokhagymát, üvegesre dinsztelem. A kelbimbót kézzel összenyomom, összekeverem a krumplival és a hagymás zsírral. Ha szükséges, sózom. Pogácsákat formálok, és kevés zsírban addig sütöm mindkét oldalát, míg megbarnul, és kicsit odaragad a serpenyő aljához. Széles lapáttal, az odaragadt részt felkaparva fordítom meg.
Fűszeres tejföllel kínálom.
GoodFood recept alapján.
01/20122
Juhtúrós krumplileves
Fotó: Krumpli Béla
Emlékszem, mennyire megütköztem, amikor az imádott E közölte, hogy juhtúrós krumpli lesz a vacsora. Ez ugyanis pont az, amit a cím is takar: héjában főtt krumpli, amit forrón meghámoztunk, villával összetörtük, mellé juhtúrót halmoztunk. E-ben azonban soha nem csalódtunk, a vacsora jó volt, állandósult nálunk is. Néha most is szoktam készíteni. Semmi egyéb nem kell hozzá, mint jóízű krumpli és juhtúró, ezek nélkül nem érdemes próbálkozni.
Annak az egyszerű vacsorának a testvére ez a leves, aminek a kulcsa szintén a krumpli: íztelenből nem lesz jó. Egyetemi éveink alatt a Székelyföldről érkezett diákoknál ez volt a hó végi leves. Amikor már az ösztöndíjuk is elfogyott, meg az otthonról érkezett pakkból sem maradt más. Na ekkor vették elő az utolsó néhány szem krumplit, hagymát, meg azt az üveget, amiben az otthon gyúrt túróból volt még egy kevés.
Nálunk mostanában igazi csemegeként kerül az asztalra, amikor szintén otthonról érkezik egy kis túró. Nem túl gyakran, mert az igazán finom krumpli beszerzése nem mindig könnyű feladat.
Hozzávalók:
5 krumpli
1 kisebb hagyma
5 szelet bacon
1-1,5 liter alaplé (ha nincs, akkor víz)
1 evőkanálnyi ecetes tárkony (vagy friss tárkony + egy kevés ecet)
15-20 dkg juhtúró, vagy reszelt juhsajt
só
A hagymát felaprítom, a krumplit megpucolom, és felkockázom. Az apró darabokra vágott szalonnát száraz edényben ropogósra sütöm, majd a sült szalonnát kiveszem és félre teszem. A zsírjában a hagymát megdinsztelem, majd rádobom a krumplit, felöntöm az alaplével, vagy a vízzel, sózom, és puhára főzöm. Apróra vágott ecetes tárkonnyal, vagy friss tárkonnyal és kevés ecettel ízesítem.
Tálaláskor megszórom sült szalonnával és reszelt juhsajttal, vagy juhtúróval.
01/201213
Parasztrétes - az erdélyi piadina
Fotó: Krumpli Béla
A nagymamáimnál teljesen természetes volt, hogy ha valamilyen tartalmasabb levest főztek ebédre, a második "csak" valamilyen édesség volt. Amolyan könnyű levezetésként, mondjuk lucskos káposzta, vagy paszulyleves után aranygaluska, vagy bukta. Ezeket desszertként soha nem sütötték, ha az "úgy ennék valamit"-ként mondjuk az aranygaluskát neveztük meg, akkor másnap megfőzték valamelyik levest, ami után dukált az aranygaluska. Mintha önmagukban ezek a tésztát nem is léteztek volna.
Gondolkodás nélkül kezdték el a dagasztást, eszükbe nem jutott, hogy az nehéz, bonyolult, vagy bármi más kifogás. Mondjuk ők teljesen más viszonyba álltak ezekkel a tésztákkal, belenyúltak a lisztbe, és meg tudták mondani, hogy az milyen minőségű.
Ez a parasztrétes is a nehezebb levesek utáni fogás volt, de csak anyai nagymamám készítette. Sőt igazság szerint másnál nem is ettem, bár ameddig élt nagymama, ez nem tűnt fel. Nagyapámnak a kedvence, így elég gyakran megsütötte.
Nagymama halála után sokat emlegettük nagytatával, de a recept nem volt meg. Évekig kerestem, kérdezgettem másokat, de ha volt is olyan, aki tudta, hogy miről beszélek, receptet nem tudott mondani. Merthogy mindenkinek csak halvány emléke volt róla, a nagymamáknál pedig érzésre, szemre készültek ezek a tészták, mérni soha nem mértek.
Ettől függetlenül ha olyan emberekkel beszélgettem, olyan helyen jártam, ahol esetleg ismerhették, rákérdeztem. És egyszer csak sok-sok év után megtaláltam az emberemet. Edit barátosném megígérte, hogy "kiveri" a receptet. Hamarosan meg is érkezett, és ekkor ért a hatalmas meglepetés.
A parasztrétes receptje ugyanis nagyon hasonlít különböző országok lepényéére. Az imádott piadináéra, vagy nevezzük bárminek is. Vagyis azt, amit Olaszországban, meg itt-ott a parasztasszonyok megalkottak, azt ugyanúgy a mi nagyanyáink is készítették, csak hát a marketing volt rosszabb, így nemhogy nem lettek világhírűek, de
már mi is alig ismerjük.
A parasztrétest nagymama zsírral gyúrta össze, és abban is sütötte. Vaníliás porcukorral megszórva ettük. (A vaníliás cukrot mindig otthon készítették, és olyan nem volt, hogy elfogyott.) A receptben, amit kaptam, olaj szerepel. Elkészítettem olajjal is, nem az igazi, bár kétségtelen, kicsit diétásabb. De ha valakiben bármilyen emlék ébredne, zsírral próbálkozzon, és porcukorral egye. Nem csak azért lesz jó, mert a parasztrétes finom, hanem azért is, mert elképesztő mennyiségű jó emléket képes felidézni akár csak egy falatka is. Arról nem is beszélve, hogy ha eltépi az ember, rongyos lesz. A vékony rétegeket pedig külön be lehet kapni, és azoknak olyan semmivel nem összehasonlítható, gyerekkor-ízük van.
Hozzávalók:
12 ek víz
12 ek olaj (olvasztott zsír)
2 tojás
csipetnyi só
1 kk szódabikarbóna
liszt - amennyit felvesz (ruganyos tésztának kell lennie)
porcukor a tálaláshoz
A hozzávalókat alaposan összegyúrom, és vékonyra kinyújtom. (Ha van időm, kinyújtás előtt 30 percig pihentetem.) A téglalapra kinyújtott tésztát feltekerem, és 4-5 cm-es darabokra vágom. Egy-egy darabot a vágott felére állítok, a tenyeremmel ellapítom, és vékonyra nyújtom. Kevés forró olajban, vagy zsírban mindkét oldalát megsütöm (2-3 perc), porcukorral megszórva tálalom.
Kövesd Krumpli képeit:
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
