09/20080
Menjünk színházba: Budapestre érkezik a Ványa bácsi!
Köze nincs a konyhához, viszont legalább akkora élvezet, mint a főzés. Amennyiben szeret az ember színházba járni.
Meghívták a Nemzeti Színházba a kolozsvári színház Ványa bácsiját. Az előadás idén megkapta a Román Színházi Szövetség három legfontosabb díját: megválasztották a tavalyi év legjobb előadásának, Andrei Serban elvitte a legjobb rendezőnek járó Uniter díjat, és Hatházi András, a kolozsvári társulat színésze, Ványa bácsi címszerepének alakításával elnyerte a legjobb férfiszerepért járó kitüntetést.
Az előadást én még nem láttam, de Serban rendezte darabot többet is. Lélegzetlállítóak tudnak lenni. Az antik trilógia Médeea-ját a kolozsvári színházban éltem át. Az előadás végén a közönség félórás vastapssal, állva ünnepelt. Nem akart elmenni senki, a teremben vibrált a levegő, és utána hosszú ideig megszólalni sem bírtunk.
Volt az életemnek egy szakasza, amikor nagyon sok színházi előadást láttam, hasonlót azonban még kétszer éltem meg, de az a három előadás az összes többiért kárpótol. Most esély van rá, hogy negyedszerre is érezzem azt, amit az előadás egyik kritikusa is megfogalmazott:
Le tud Ön ásni olyan mélyre az emlékezetében, hogy újra azzal az érzéssel lépjen ki egy előadásról, hogy szereti a színházat? És az embereket? Hogy nem unta meg az újra látott, a csömörig ismétlődő közhelyeket? Emlékszik még, milyen az, amikor még mindig lázban égve sajnálkozik afölött, hogy az előadásnak vége és vissza kell térni a világba? Szeretné, hogy az előadás azonnal újrakezdődjön, annak ellenére, hogy három órán át tartott? Ez az a csoda, amely a Kolozsvári Állami Magyar Színházban megy végbe, Andrei Şerban „Ványa bácsi”-rendezése alkalmával. […]
Ennyi év színikritika során egyszer sem használtam a mestermű kifejezést. Most eljött az ideje.
Cristina Rusiecki: Panta rhei, English & libido
Cultura, 2008. január 24.
Serban a román rendezők között is nagy névnek számít, a rendszerváltás előtt Amerikába menekült, ahol szintén kivívta magának a hírnevet. Rendszerváltás után hazament, és a bukaresti nemzetiben megrendezte az antik trilógiát, amiről évekig beszéltek. Rövid ideig igazgatta is a színházat, s bár ez az időszak eléggé megosztotta a román szakmát, előadásainak minőségét senki nem kérdőjelezte meg.
Hatházi Andrást már kétszer jelölték Uniter díjra, az idei volt a harmadik. Ő maga sem hitte, hogy elnyerheti, hiszen a jelöltek között volt Marcel Iures, az egyik legnevesebb román színész. András az eredményhirdetés előtt, amikor megkérdezték tőle, hogy idén van-e esélye, így válaszolt: „Marcel Iures mellett?! Nincs. Majd egyszer a legtöbbször jelölt színész kategóriában talán nyerek.” 
A Ványa bácsi budapesti turnéját októberre tervezik, a honlap szerint 19.-től öt estén keresztül. A jegyvásárlással érdemes igyekezni, mert ugyan a nagyteremben játsszák, de a közönség a színpadon ül, alig száz nézőnek van helye előadásonként.
Az előadásról, Serbanról, és egyáltalán az utóbbi évek színházi történéseiről itt olvasható egy szerintem nagyon alapos, ugyanakkor érdekes cikk.
Részletek a kritikákból, hosszabb válogatás itt:
Şerban nem búskomor, sápítozó, nyúlósan álmatag Csehov-produkciót rendezett, hanem agyonüthetetlenül elevent, pimasz, fantáziadús ötletek, már-már vásári viccek garmadáját engedi meg magának, és várja el a színészektől, miközben nagyon is pontosan felépít minden figurát.
Bóta Gábor: Bombasiker lett a Ványa bácsi
Magyar Hírlap: 2007, december 10.
Két ember összeborulva táncol, mi nézzük őket. Ennyi az egész, és nekünk, nézőknek összerándul a gyomrunk, sajdul a szívünk, gombóc gomolyog a torkunkban, és ha nem vigyázunk, kicsordul a könnyünk.
Bérczes László: Boldog-boldogtalanok
Ellenfény, 2007/12
A Kolozsvári Magyar Színházban, a szó legvalódibb értelmében eseményszámba menő előadást láttam, színházi világunk talán egyik legfelkavaróbb produkcióját […]
Ion Parhon: Kortársunk, Ványa bácsi
Scrisul Romanesc, 11–12. sz. 2007. november-december.
A képeket a kolozsvári színház honlapjáról kölcsönöztem, köszönöm.
09/20080
Megtaláltam! Szilvás kenyérpuding
Írtam, hogy keresek egy szilvás süteményt, de egyáltalán nem emlékszem rá:) Szorgalmasan olvasgattam a különböző recepteket, egyik sem hozott fel bennem semmilyen emléket. Voltak próbálkozásaim, gondoltam hátha, valamelyik íze felidéz valamit. Hiába.
Aztán Dulmina fotóját nézegetve előkúszott egy kósza emlék. Biztos még nem voltam a dolgomban, de ahogy egyre többet gondoltam rá, úgy erősödött az érzés: megtaláltam! Anyukámat is megkérdeztem, és a közös emlékeinket összerakva most már tudjuk, ez volt az.
Mondanom sem kell, én valami egészen mást kerestem, pedig a megoldás szinte az orrom előtt hevert. Ennél egyszerűbbet nem nagyon lehet elképzelni, ráadásul nálunk a kiflipuding hetente kétszer asztalra került. Egyrészt, mert pofonegyszerű volt elkészíteni, másrészt mert ezt az öcsém is szerette. A hétköznapi változatban a tojásokat egyszerűen felvertük, ehhez kevertük a tejet. Ha anyukámnak volt ideje, akkor a sárgákat külön kikavarta a cukorral, a kemény habbá vert fehérjéket pedig a tetejére simította. A szilvás változatát nagynéném fejlesztette ki.
A kiflipudingot én mindig érzésből készítettem, most az egyszerűség kedvéért Ízbolygó receptjét vettem kölcsön az adagokért. Az ünnepi változatot akartam elkészíteni, ezért a tojások habját felvertem, és a tetejére szántam. Közben kiderült, hogy a tál nem elég magas, féltem, hogy lecsúszik a hab. Végül hozzákevertem a tetejére kerülő masszához.
Ha legközelebb készítem egy dolgot változtatok: vagy besztercei szilvát vásárolok, vagy a nagy szilvát negyedelem. 
Hozzávalók:
8 zsemle
1 l tej
3 tojás
15 dkg cukor (ebből öt dkg vaníliás) + egy kevés a szilvákra
vaj
nagyjából háromnegyed kiló szilva
fahéj
A szilvát kimagoztam. A tojások sárgáját fehéredésig kevertem a cukorral, majd ráöntöttem a tejet, és beleáztattam a félbevágott zsemléket. Kivajaztam egy tűzálló tálat. A tojásos tebe áztatott zsemléket kézzel átforgattam, és a massza felét a tálba simítottam. Rátettem a szilvákat, és bőven megszórtam fahéjjal, meg egy kevés cukorral. Erre jött a kemény habbá vert fehérjékkel összekevert massza másik fele. Előmelegített sütőben 40 percig sütöttem.
09/20080
Az én durrrrva… márványsajt-krémem
A saját változatomat egy házibuliban találtam ki. Valami hasonló kencét eszegettünk, amikor bevillant, hogy ez a kombináció is finom lehet. Kipróbáltam, azóta viszonylag gyakran készítem.
Ez a krém viszonylag híg, mártogatósnak is kiváló. Répával, karalábéval, nyers karfiollal. Körtével, szőlővel remek vendégváró falat.
Durvaságát a viszonylag sok fokhagyma adja. Györgyi barátosném anyukájával nagyon sok évvel ezelőtt megegyeztünk, hogy ha az ember hagyma, vagy fokhagyma evésre adja a fejét, akkor mindegy, hogy keveset, vagy sokat fogyaszt. Ennek fejében mindig becsületesen belakmároztunk. Ezt az elvet követve a márványsajt-krémből sem szoktam sajnálni a fokhagymát.
Nem utolsó szempontként szól mellette: valóban két perc alatt van kész.
Hozzávalók:
10 dkg márványsajt
2-3 deci tejföl
4-5 gerezd fokhagyma
A fokhagymát megpucolom, és apróra vágom,/zúzom. A márványsajtot villával összetöröm, hozzákeverem a tejfölt és a fokhagymát. Friss kenyérrel (lehetőség szerint rozs-, vagy teljes kiőrlésűvel), nyers zöldségekkel, ősszel körtével, szőlővel tálalom.
08/20081
Libamájas napok 1.: créme brulée
Készülnek a megígért beszámolók, de bele kell jönnöm a napi rutinba, ráadásul munka előtt, után mindig van valami tennivaló, minimális idő jut az írásra.
A libamájas hétvégét még a szabadság előtt rendeztük meg. Mint írtam, libamájat még soha nem készítettem, bár egy ideje fejben készültem a feladatra. Olvastam a recepteket szorgalmasan, és elképzeltem, hogy melyik lesz az, amivel megtörik a jég.
A ragumáj végül több mindenre volt elég, így azon a hétvégén libamájat reggeliztünk és ebédeltünk, és egy darabot konfitáltam is:)
A máj feldolgozása tanulságos volt: elmennék egy olyan tanfolyamra, ahol megtanítanak a máj megtisztítására. Chili leírása ugyan nagyon részletes, ám egyelőre elképzelni nem tudom, hogy egy egész májból hogyan lehet kiszedni az inakat anélkül, hogy ne essen nagyon szét. Gyakorolnom kell még a műveletet...
A hosszas kutakodás eredményeként az egyik recept, amiről azonnal tudtam, hogy el kell készítenem, Ízbolygó créme brulée-ja volt. A recepten két helyen változtattam: 15 dkg májat turmixoltam bele, és mivel Krmpl még nagyot tud nézni a sós-édes ételektól, eltekintettem a karamellizálástól is. (na meg nincs pisztolyom, bár erre nyilván kitaláltam más módszert.)
Az eredményben így sem csalódtunk: valóban mennyei volt!
(Tegnap nagyon vidám estét töltöttünk el Ízbolygóék és Gourmanduláék társaságában a Goldenblog díjátadón. (Ízbolygónakmég egyszer nagy gratula!!!) A fiúk többek között azt is megbeszélték, milyen az élet a gasztrobloggerek mellett. P-nek egyik fájdalma, hogy neki hiába ízlik valami, azzal otthon soha többé nem találkozik, hiszen mindig van valami új, amit ki kell próbálni. Nos, mi a créme brulée-t biztosan elkészítjük máskor is!)
08/20080
Élménybeszámolók
Ismét itthon. Tegnap délelőtt érkeztem, a pályaudvarról egyenesen dolgozni mentem. Este már a fotókat válogattam, szépítgettem, az írásra már nem maradt erőm:)
A nyaralás miatt nem készültem a VKF!-re sem. Terveim szerint egy napom lett volna rá, ám akkor pont kamillateával próbáltam rávenni a gyomromat, hogy a hasmenést felejtse el, hiszen másnap indultunk Tokajba. Arról tehát szó nem lehetett, hogy bármit készítsek, a gasztroblogok látványától is émelyegni kezdtem. A teák viszont csodát tettek!
A két hét alatt voltam Boszniában, majd lementünk, mint már említettem, Tokajba.
Boszniában másztam hegyet, és sétáltam különböző városokban. (Ennél sokkal több volt, de arról kicsit később.) Megnéztem a boszniai piramisokat, a táncoló dervisek kolostorát. Ettem és aludtam. Szarajevóban rátaláltam az eddig kóstolt legfinomabb tintahalra, és végre jóllakhattam fügével.
Tokajban aktív pihenéssel telt az idő: borozgattunk, élveztük a nyugalmat, bámultuk a vizet. Jól esett. Ja: és ettünk sok-sok halat.
A következő napokban igyekszem megírni a részletes beszámolókat. Addig is mindenki figyelmébe ajánlom Tormesz útinaplóját a Caminoról. Arról, hogy az út néha milyen keserves tud lenni, és ennek ellenére jó. (Bár Tormesz ezt most pont nem érzi, remélem ő is jól keveredik ki belőle.) 
Tegnap cseteltem egy másik kedves barátommal, aki már Fisterrében van. Ő részben azért választotta a Caminot, mert én sokat meséltem neki. Ma mondta, hogy az út eleje annyira keserves volt, hogy már engem is szidott. Pedig azt is mindig elmondom, hogy az első nap nagyon nehéz, és az első hétbe is többször bele akar halni az ember. El kell fogynia a fizikai erőnek, hogy a lelki belépjen, és végigkísérje a zarándokot...
Fotók:
Török tea Blagajban
A táncoló dervisek kolostora Blagajban
A Tisza Tokajnál
Kövesd Krumpli képeit:
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
