Négy hét, hat kiló, nyolcszáz kilométer

Három évvel ezelőtt megkért egy barátnőm, dedikáltassak egy könyvet Paulo Coelhoval, aki akkor a könyvfesztivál díszvendége volt. Kiderült, hogy már hetekkel azelőtt fel kellett iratkozni a dedikálásra, szóval másik oldalról próbálkoztam: minden sajtóeseményre bejelentkeztem. Az egyik sajtótájékoztatón Coelho többször visszatért a Caminora, amiről addig hallottam ugyan, de pontosan nem tudtam mi az, így néhány nappal később rákerestem a guglin.

Nem emlékszem pontosan, kinek a beszámolójába olvastam bele először, de tény, hogy körülbelül öt perc múlva éreztem azt, hogy nekem oda el kell mennem. Nem valamikor, hanem abban az évben, mert négy hetet hegyekben tölteni a világ egyik legjobb dolga. Elhittem, hogy egyedül is elindulhatok, tehát nem kellett társat keresni – így csakis saját akaratomtól függtem. Elhittem azt, hogy a harminc napra elegendő hat kilónyi cucc. Azt, hogy ne aggódjak, minden kialakul úgy majd, ahogy nekem a legjobb.
Akkoriban még nem figyeltem annyira a jelekre, de másnap reggel rohantam, hogy elérjem a metrót, beestem, és ott állt egy nő, aki Shirley MacLaine Camino című könyvét olvasta, amiről mondanom sem kell, addig nem hallottam. Akkor éreztem, ez mégiscsak jelent valamit.

Ettől kezdve, mintha toltak volna előre, az akkori főszerkesztőm elengedett öt hét szabadságra, plusz fizetős munkákat kaptam – annál gördülékenyebben nem nagyon alakulhattak volna a külső körülmények.

Belülről meg annyira tudtam, hogy ott a helyem, nem is olvastam el semmilyen beszámolót, könyvet az útról, nem volt bennem semmilyen félelem, viszont elképesztően kíváncsi, és ezáltal nagyon nyitott voltam.



Néhány hét tervezgetés után a barátaimnak is elmondtam a tervemet, sokan, sokféleképpen fogadták a hírt, nagyon vicces volt figyelni az emberek arcát. Voltak, akiknek nagyon tetszett, mások féltettek, hülyeségnek tartották, megpróbáltak lebeszélni. Minden esetre mindenkit érdekelt, hogy milyen lesz nekem, a lelkemre kötötték, hogy feltétlenül írjak az útról. Így végül körlevelek születtek, amelyeknek számomra is meglepő volt a hatásuk. Nagyon kedves, őszinte leveleket kaptam útközben is, megnyíltak a címzettek, olyanok is „tollat” ragadtak, akik egyébként meg sem szokták nyitni a postaládájukat.

Többször felmerült már, hogy kezdeni kellene valamit a beszámolókkal, aztán a sokadik unszolásra úgy döntöttem, közzéteszem. Ici-picit megszerkesztve, ékezesítve (a spanyol gépeken nem voltak ékezetes betűk), de a lényeget tekintve változatlanul. Nem egyszerre kerülnek fel, hanem egy-két naponta, ahogy haladok a javítással.

A Camino utóélete, illetve a levelek itt olvashatóak.

Fotók:
Kőnyíl - a zarándokok rakták
MA indulásra kész

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.