04/20080
Félórás kenyér

Tudom, ez nem a KENYÉR. Mint ahogy az élesztős sem kovászos, a géppel dagasztott sem olyan, mint amibe belehullott nagyanyáink verejtéke.
Viszont öt perc alatt össze lehet rakni, utána fél órát kell sülnie, és kész! Ha váratlanul érkeznek vendégek, vagy csak otthon, miután átöltöztünk, derül ki, hogy elfogyott a kenyerünk, gyakorlatilag ugyanannyi idő megsütni, mint lemenni a boltba. És nincs benne semmi adalék, és finom is. Annak, aki nem ehet élesztőt, egyenesen főnyeremény.
Én egyből a barna változatát próbáltam ki, gondoltam, ha így is megnő, akkor sima fehérlisztből sem lehet elrontani. A receptet itt találtam, legközelebb fűszereket is szórok belé.
Hozzávalók:
25 dkg joghurt (csak egy joghurt volt otthon, ezért tejszín is került bele)
1 tojás
28 dkg liszt (nálam 10 dkg fehér-, 12 dkg rozs- és 6 dkg teljes kiőrlésű tönkölybúza liszt)
1 csomag sütőpor
1 teáskanál só
fél teáskanál cukor
A hozzávalókat összekevertem egy tálban, és elképedtem: a massza nagyon ragadt, és nagyon kevésnek tűnt. Ezen a ponton közel álltam ahhoz, hogy kidobjam az egészet, végül erőt vettem magamon, és kissé csalódottan beletettem egy olajjal kikent, kis méretű püspökkenyér formába. El sem simítottam rendesen. Mielőtt sütőbe került volna, mégis rámosolyogtam, mert azt már tapasztaltam: amit kedv nélkül készítek, az lelketlen lesz, legyen akármi is, kár az energiáért. Sőt, szórtam rá némi tökmagot és rozspelyhet, hogy szebb legyen. Előmelegített sütőben, 180 fokon sült 35 percig. (Az eredeti recept 30-at ír.) Megérdemelte a mosolyt:)
04/20087
A siksze szédere

Azt már én is éreztem, hogy kicsit túlzásba vittem az aggodalmaskodást, gondoltam is, ha PT ezek után meggondolja magát, és mégsem visz el a széder estére, az jogos. Mert százegy kérdésem volt, a mikor kezdődik-től, meddig tart-on keresztül, egészen a biztosan béna leszek-ig. Szerencsére, a mit vegyek fel-re nem került sor, ezzel mást nyaggattam:)
Szombat délután életemben először elgondolkodtam, hogy milyen érzés is gojnak lenni, de nem éreztem semmit, azon kívül, amit már tudtam: nagyon nem szeretem a szó hangzását, de ez magánügy.
PT eljött értem, és ahogy beültem az autóba, azzal kezdte kaján vigyorral az arcán, hogy goj vagyok. Sőt, nem egyszerűen nem zsidó, hanem siksze. Vagyis nem zsidó nő, aki csakis ledér lehet. Mondtam neki, én már olyan vagyok amilyen, de az, hogy ő sikszével barátkozik, őt minősíti, ezzel én nem foglalkozom:) Összeszedtük E-t is, akinek szintén volt néhány félelme, őt már én is nyugtatgattam, így meglehetősen vidáman érkeztünk meg. Fel is merült bennem, mi lesz, ha nevetnem kell…
A teremben kb 22-23 asztal volt megterítve, egyenként 12 főre. Tehát éppen elég ember lesz, gondoltam, akiktől majd leshetem, mit kell csinálni. PT felhívta a figyelmem a Hágádára, amiben benne van az este „forgatókönyve” - mint előzőleg mondta, magyarul is -, tehát megértem. Kinyitottam a könyvet, és azt olvastam, hogy mezüment bencsolnak. Kicsit szemrehányón súgtam oda PT-nek, hogy arról volt szó, mindent értek majd, és fennakadtam azon is, hogyan lehet a szék bal karfájára támaszkodva inni egy karfa nélküli széken.
Szerencsére sok időm nem volt szőrszálakat hasogatni, elkezdődött az este. Köves Slomó volt a lebonyolító, aki amint elkezdte, azonnal a szívembe zártam. Sugárzott, sodort, vezetett. Nem csak engem, az egész termet. Nem tudom, mit vártam, nem fogalmaztam meg előtte. Így utólag valószínű sokkal kötöttebb szövegre számítottam, nehézkesebb nyelven előadva. Ehhez képest a rabbi az írott szöveg mentén haladva mesélt, mai példákat hozott fel, hogy minél jobban érthetővé tegye a közönség számára az ünnep lényegét és üzenetét. Azt, hogy nagyon fontos a külső szabadság, de az mit sem ér, ha belülről nem vagyunk azok. Márpedig legtöbbször mi magunk tartjuk a szívünket rabságban. Azt, hogy a szabadságunk csak akkor ér valamit, ha célja van, és a legnagyobb gyötrelmet jelenti, ha letérünk a saját utunkról, és másokét követjük. Értem én, hogy ez az ott lévők többségének mást jelentett, mint nekem, de ebben pont az a jó, hogy én is tudtam értelmezni, a magamévá tudtam tenni.
Más megvilágításba került az élő hagyomány is. Itt nem azt jelenti, hogy életben tartanak bizonyos rituálékat, hanem, a mai ember számára is élővé teszik a valaha történteket, úgy mesélik el, adják át, hogy mindenki számára élvezetessé tegyék, és ami ennél is fontosabb: olyannak, mintha mi is átéltük volna.
Köves Slomó sétált az asztalok között, éneklés közben tapsolt, székre állva biztatott mindenkit. PT-től kérdeztem is, hogy ezt tanítják-e a rabbiképzőben. De nem, Köves Slomó ilyen lehengerlő egyéniség.
Közben persze követtük az este pontos mentét (a széder rendet jelent, amire azért van szükség, mert olyan sok mindenre kell figyelni, hogy e nélkül káosz alakulna ki). Gyertygyújtással kezdünk – én is, hiszen ha már ott vagyok, úgy érdemes. (Eszembe is jutott Édesapa, nagymamára mondta mindig, hogy katolikusabb a katolikus testvérénél – bennem is hatalmas volt az igyekezet:) Az első pohár bort viszonylag az elején kellett elfogyasztani (az asztalra könyökölve bal karunkkal, a jobban tartva a poharat). Mivel a mi asztalunknál volt egy hagyományt ismerő ember is PT személyében, ő biztatott mindenkit, hogy a poharat töltse tele, és egyből igya ki, hiszen azt úgy szokás - neki könnyű, szőlőlét ivotrt. Az első pohár után már nem kérdés, hogy mi lesz, ha nevetnem kell, mindenki mosolygóssá vált. Fel is merült bennem, hogy ilyem tempó mellett a végén az ajtót nem találom meg, gyorsan odasúgtam PT-nek, hogy ne automatikusan vigyen haza, nincs nálam kulcs, előbb meg kell keresni Krmplt.
Az este legviccesebb pontja: amikor mentünk ki kezet mosni a pászkaevés előtt, találkoztam BÉ anyukájával, akit legalább három éve nem láttam. Hátra is szóltam E-nek, hogy bocs, nekem van ismerősöm. É anyukáján láttam, tudja, hogy ismer, de nem tud beazonosítani, így mondtam, hogy ki vagyok. Mire ő annyira meglepődött, hogy hangosan felkiáltott: hát te hogy kerülsz ide, mit keresel itt? A teremben ugyan kevesen voltak, de körülöttünk mindenki rám meredt, szerencsére ki kellett menni…
Az egyik legtanulságosabb: az egész este arra épült fel, hogy a gyerekek feltesznek négy kérdést, amire válaszolni kell, emiatt mesélik el a kivonulás történetét. A rabbi felszólította a gyerekeket, hogy kérdezzenek. Igen ám, de egy körülbelül négy- meg egy hároméves gyerek csak azért nem szólal meg, mert azt mondták neki. A gyerekek komolyan az apjukra néztek, és a fülébe súgtak valamit. A rabbi nagyon komolyan válaszolt, és így beszélgettek egy ideig. Az „alkudozás” alatt Köves Slomó csak rájuk koncentrált, megszűnt körülötte a világ. Nem nézett közben ránk, nem intett elnézően, hogy bocs, de a gyerekek megmakacsolták magukat. Tárgyalt, majd miután feltették a kérdést – mert mondanom sem kell, meggyőzte őket - nagyon-nagyon megdicsérte, megtapsolta a gyerekeket. Nem azért, hogy lássa ország-világ, bezzeg az övéi mit tudnak, hanem, mert ügyesek voltak, megérdemelték, éreztette velük: ő is tisztában van a feladat komolyságával, amit jól teljesítettek.
Vidáman, kipirulva indultunk haza. Telefonálni még tudtam:) Az autóban a következő párbeszéd hangzott el:
E: Nagyon jól áll a fejeden, le ne vedd.
Én: Nagyon szép, gondolkodtam is, hogy elveszek egyet, de nem mertem.
PT: Neked adnám, de most mondták, nem vehetem le.
E: Ez a Köves Slomó nagyon jó pasi, kár, hogy olyan nagyon hosszú a szakálla.
Ennél a pontnál én kiszáltam…
A képeket Köves Slomóról itttaláltam, köszönöm!
04/20080
Ribizlis kocka

Bizonyára minden családban van egy gyümölcsös piskóta, amit percek alatt el lehet készíteni, tulajdonképpen bármilyen gyümölccsel. Amienk M.I.-től származik, nagyon régen ettünk náluk először, és azonnal elkértük a receptet. Amikor otthon elővettük Édesanyával, a receptet elolvasva azonnal megállapítottuk, hogy az nem lehet, hogy nincs benne sütőpor. Sőt, mivel a nagy tepsiben akartuk elkészíteni, és biztosra mentünk, másfél adagot kevertünk be, természetesen sütőporral.
Betettük sülni, ám hamarosan gyanús sistergés hallatszott a sütőből. Benéztünk, és azt láttuk, hogy a tészta minden oldalon zuhatagként ömlik ki a tepsiből. Én azonnal visítva kezdtem el nevetni, anyukám próbálta menteni a menthetőt, felkapott két kanalat és egy bögrét, és elkezdtük kanalazni, miközben potyogtak a könnyeink a nevetéstől. Nem emlékszem már, hány bögre telt meg, minden esetre a mai napig nevetve készül, ez a család legvidámabb süteménye.
Tulajdonképpen bármilyen gyümölccsel elkészíthető, bár szerintem a savanykásabb fajtákkal finomabb, nekem a ribizlis a kedvencem. Most az utolsó adagot szedtem elő a mélyhűtőből, készítem a helyet a frissnek. Én úgy szeretem, ha nagyon sok a gyümölcs benne, akkor is, ha így nehéz szeletelni.
Hozzávalók:
25 dkg cukor (a receptben 30 van)
30 dkg liszt
1 deci olaj
6 tojás
9 evőkanál víz
gyümölcs
A tojássárgákat a cukorral és három evőkanál vízzel habosra kevertem, majd lassanként hozzáadtam az olajat. A tojásfehérjéket kemény habbá vertem, a maradék vízzel, liszttel óvatosan belekevertem a tojássárgákba. Kikent tepsibe öntöttem, és megszórtam a cukrozott gyümölccsel. Előmelegített sütőben, 180 fokon 40 percig sütöttem.
04/20080
Tavaszi fűszeres túrókrém

Ezt a kencét kizárólag tavasszal szoktam készíteni, ugyanis a zöld fokhagyma ízének frissességét nem tudja kiváltani a már érett gerezdé. A Lehel piacon ilyenkor állítólag lehet kapni, én oda szinte egyáltalán nem járok. A Hunyadi téren viszont megbeszéltem egy árussal, hogy hozzon néhány szálat. Szerintem ez bárhol működik.
Hozzávalók:
20 dkg tehéntúró
2 evőkanál tejföl
3-4 szál zöld fokhagyma
egy csokor kapor
két kiskanál citromlé
só
A túrót villával összetörtem, elkevertem benne két nagy kanál tejfölt. Beleszórtam az apróra vágott fokhagymát és kaprot, sóval, citromlével ízesítettem. Hűtőbe teszem 1-2 órára, hogy összeérjenek az ízek, de frissen elkészítve is finom.
Friss kenyérre kenve a tavasz maga:)
04/20080
Rozmaringos báránycomb

Múlt héten nem ettünk, mást "főztünk" ki, izgalmas munka volt! Ezt a bárányt húsvétkor sütöttem, idén nem először, és szerintem nem is utoljára.
Gyerekkoromban, emlékeim szerint, évente egyszer ettünk bárányt, húsvétkor. Nagyapám sütötte az udvaron, külön vágódeszkán tálalták, amit csak erre az alkalomra vettek elő, kenyérrel és zöldhagymával. Valahogy nem volt kérdés, hogy miért csak egyszer, egyszerűen ez volt. Végülis karácsonyból sincs több évente:)
Jó sok évnek kellett eltelnie, míg kiderült számomra is, azért készült évente csak egyszer, mert a bárányhús addig finom, amíg az állatka el nem kezd legelni, azaz nagyjából Szent György napjáig.
Erdélynek elég sok vidékén Szent György napján csapják ki az állatokat a rétre, addig téli szállásukon vannak, és szénát esznek. Április 24-re viszont a hegyekben is megnő akkorára a fű, hogy azzal jóllakhatnak az állatok. Ezen a napon megnyírják és megmérik a juhokat (a sorrendet nem tudom, de valószínű ez a helyes), a bárányokat ekkortól választják el anyjuktól. (Szent György napja amúgy is mozgalmas: a palántákat ekkortól lehet kiütetni a szabadba, és ekkortól lehet mezítláb rohangálni a réten.) Ha éppen olyan helyen kirándultunk, sokszor bámultam, ahogy egyesével terelték a juhokat a mérlegre, viccesek voltak rövid szőrrel - mindig elcsodálkoztam, mennyire soványak.
Idén alig vártam már a bárány-szezont, a már emlegetett boltban szereztem be a combot, olyan bő egykilósat, és kis keresgélés után az alábbi receptet gondoltam ki mindenfélét összeolvasva, mert ugye közben felfedeztem a rozmaringot is.
Hozzávalók - két személyre
kb. egy kiló báránycomb
fokhagyma
5-6 friss rozmaringág
olívaolaj, só, 1 deci vörösbor
A bárányról levagdostam a faggyút, a fokhagymát és a 3 szál rozmaringot apróra vágtam, kis olajjal összekevertem. A páccal bekentem a báránycombot, és hűtőbe tettem négy napra.
Ezután lekapartam a pácot, serpenyőben felforrósítottam egy kevés olajat, és a hús minden oldalát megsütöttem. Átettem egy tepsibe, pici olajat öntöttem alá, öt fokhagymagerezdet szórtam a hús köré, három rozmaringágat dobtam rá, mellé, fóliával letakartam, és 100 fokra előremelegített sütőbe toltam. Másfél óra múlva - közben egyszer megfordítottam - sóztam, aláöntöttem a bort, és fedetlenül sütöttem még egy fél órát.
Tepsiben sült zöldséggel és humusszal ettük.
