05/20080
Kikelet a balkonládában
Kertészkedni Karcsival szoktunk kávéházakban, azaz elméletben. Nagy különbség köztünk, hogy míg Karcsinak igazi kertje van, mi már laktunk több-kevesebb ideig kertes házban.
Krmpl még diákként is kertészkedett, volt egy telke az iskolának, amit a gyerekek műveltek.
Én elég sok konyhakertet, ágyást láttam életemben, és azt hittem, mindent tudok. Ennek rövid, kertes házban töltött időszakomban elég mulatságos következményei lettek. Ősszel költöztünk be, alig vártam, a tavaszt, hogy nekiláthassunk a saját kertünk felvirágoztatásának. Lelki szemeim előtt hatalmas paradicsomok, édes hagymák, és minden jó lebegett. A lelkesedés kitartott tavaszig, mindenfélét ültettünk. A dughagymát úgy szórtam el, mint a tyúkok elé a búzát szokás, valahogy azt képzeltem, hogy a ritkítással lesznek egyenesek a sorok.
Leginkább viszont a fokhagyma fogott ki rajtam. Elültettem, gyönyörűen nőtt, dísze volt a kertnek. Májam dagadt, ha arra jártam, kihúztam magam, hadd lássa ország-világ, mit tudok én! Majd a nyár közepén eltűntek a fokhagymáim! Azt ki lehetett zárni, hogy ellopták, így fogalmam nem volt, mi történhetett. Nem is beszéltem róla, annyira mérges voltam az egész világra. Személyes támadásként éltem meg, a kertészkedéstől is elment a kedvem. Majd a következő év márciusában egy kollegámmal beszélgettünk a tavaszi kerti munkákról, és szóba került a fokhagyma. Mintegy mellékesen megjegyezte, hogy azt addig kell kiásni nyáron, ameddig van még szára, különben leszárad, és nem találja meg az ember. Szinte felvisítottam, hazarohantam, felástam a kertet, és előkerült nagyjából háromkilónyi csírázó fokhagyma.
Azt csak hosszú idő múlva mertem elmesélni, hogy erre csak azért nem gondoltam, mert az én elképzeléseimben a fokhagyma termése a szár tetején volt…Annak ellenére, hogy láttam már fokhagymát, tudtam, hogy a gyökerei hol vannak, sőt egyszer még el is gondolkodtam, hogy az a viszonylag vékony szár hogyan bírja el a nehéz fokhagymafejet. Sokaknak okoztam ezzel a történettel vidám perceket:)
Szóval most elméletben vagyunk nagyon okosak, viszont Karcsi a múltkoriban megajándékozott rukkola és zsázsa magokkal. Mondta, hogy egy maréknyi földben is kikelnek, hely sem kell nekik. A saját termesztésű növény lehetőség annyira belelkesített, hogy azonnal vásároltunk egy balkonládát, és beültettük. És igaza volt Karcsinak, nagyon hálás növények ezek, két nap múlva látszott, hogy készülnek valamire a magok, egy két után pedig már hatalmas levelek merednek a magasba.
Receptek majd a szüret után, a zsázsáról itt tájékozódtam
05/20082
Megérett a fügelikőr!
A likőrök receptjével szoktam a legnagyobb derültséget kelteni, mert annyira finomak, hogy kóstolás után azonnal elkérik. Pedig nagyon egyszerű, anyukámék így készítik, mióta az eszemet tudom. Meggyből mindenképpen, áfonyából, ha abban az évben éppen termett. Az ital otthon legfeljebb hat hónapig érik, de ha kibírjuk, azaz van olyan hely, amit rajtunk kívül senki nem ismer, és egy-két évig nem fogy el, összehasonlíthatatlanul finomabb, mint féléves korában:)
A szeszes gyümölcs nagyon finom önmagában is, de pillanatokon belül az ember fejébe száll, szinte minden barátomnak, ismerősömnek van egy-egy története, amikor kamaszként egy házibuliban, vagy egyedül titokban túl sokat evett… Ugyanakkor bólékba, bonbonokba, mártásokba remekül hasznosítható.
A likőr receptje röviden: a gyümölcsre rátöltünk tiszta szeszt (kilencven százalékos alkoholt), és azt hígítjuk vodkával - és itt mindenki nevetőgörcsöt kap. (Talán nem véletlenül szeretik a férfiak is.) Az igazság az, hogy emlékszem Édesanyának egy fél mondatára, miszerint kár vízzel felönteni, úgy túl gyenge és ízetlen lesz. Lehet, hogy másoknál vízzel készül…
Mi már számtalan gyümölcsből kipróbáltuk, a már említetteken kívül somból, kökényből, zöld dióból, és érik a tavalyi sárgabarack. Az idei tervekben szerepel az eper és a körte.
A mostani fügét négy éve kezdtem el, de egy év elteltével úgy ítéltem, nem elég benne a gyümölcs. Szereztem még egy kilót, beletettem, és azzal érett további három évig. Mert azt mondanom sem kell, a likőr friss gyümölcsből készül, viszont nagy előnye, hogy a meggyet, somot, kökényt nem kell kimagozni.
Hozzávalók:
két kiló gyümölcs
két kiló kristálycukor
fél liter 90 százalékos alkohol (Erdélyből szerzem be)
5-6 liter vodka
egy 10 literes demizson
sok-sok türelem:)
A gyümölcsöt - az aprókat csak megmosom, a fügét, barackot feldaraboltam - belegyömöszöltem egy tízliteres demizsonba, rátettem a cukrot. Két-három napig, ameddig levet eresztett, néha meg-megrázogattam, hogy jól keveredjenek össze. Ezután rátöltöttem az alkoholt, és két-három hétig rázogattam naponta, ameddig elolvadt a cukor. Ezután feltöltöttem a vodkával, nem egyszerre, hanem amikor eszembe jutott. Néha kóstolgattam, bár az elején nagyon vad íze van, a gyümölcsnek és alkoholnak össze kell érnie. Amikor megtelt a demizson, hagytam még két évig, majd leszűrtem, és így állt további hat hónapot. Ha esélye nincs ennyit állnia – és hát az az életszerűbb, mihamarabb töltsük fel vodkával, hogy érhessen.
05/20084
Négy hét, hat kiló, nyolcszáz kilométer
Három évvel ezelőtt megkért egy barátnőm, dedikáltassak egy könyvet Paulo Coelhoval, aki akkor a könyvfesztivál díszvendége volt. Kiderült, hogy már hetekkel azelőtt fel kellett iratkozni a dedikálásra, szóval másik oldalról próbálkoztam: minden sajtóeseményre bejelentkeztem. Az egyik sajtótájékoztatón Coelho többször visszatért a Caminora, amiről addig hallottam ugyan, de pontosan nem tudtam mi az, így néhány nappal később rákerestem a guglin.
Nem emlékszem pontosan, kinek a beszámolójába olvastam bele először, de tény, hogy körülbelül öt perc múlva éreztem azt, hogy nekem oda el kell mennem. Nem valamikor, hanem abban az évben, mert négy hetet hegyekben tölteni a világ egyik legjobb dolga. Elhittem, hogy egyedül is elindulhatok, tehát nem kellett társat keresni – így csakis saját akaratomtól függtem. Elhittem azt, hogy a harminc napra elegendő hat kilónyi cucc. Azt, hogy ne aggódjak, minden kialakul úgy majd, ahogy nekem a legjobb.
Akkoriban még nem figyeltem annyira a jelekre, de másnap reggel rohantam, hogy elérjem a metrót, beestem, és ott állt egy nő, aki Shirley MacLaine Camino című könyvét olvasta, amiről mondanom sem kell, addig nem hallottam. Akkor éreztem, ez mégiscsak jelent valamit.
Ettől kezdve, mintha toltak volna előre, az akkori főszerkesztőm elengedett öt hét szabadságra, plusz fizetős munkákat kaptam – annál gördülékenyebben nem nagyon alakulhattak volna a külső körülmények.
Belülről meg annyira tudtam, hogy ott a helyem, nem is olvastam el semmilyen beszámolót, könyvet az útról, nem volt bennem semmilyen félelem, viszont elképesztően kíváncsi, és ezáltal nagyon nyitott voltam.
Néhány hét tervezgetés után a barátaimnak is elmondtam a tervemet, sokan, sokféleképpen fogadták a hírt, nagyon vicces volt figyelni az emberek arcát. Voltak, akiknek nagyon tetszett, mások féltettek, hülyeségnek tartották, megpróbáltak lebeszélni. Minden esetre mindenkit érdekelt, hogy milyen lesz nekem, a lelkemre kötötték, hogy feltétlenül írjak az útról. Így végül körlevelek születtek, amelyeknek számomra is meglepő volt a hatásuk. Nagyon kedves, őszinte leveleket kaptam útközben is, megnyíltak a címzettek, olyanok is „tollat” ragadtak, akik egyébként meg sem szokták nyitni a postaládájukat.
Többször felmerült már, hogy kezdeni kellene valamit a beszámolókkal, aztán a sokadik unszolásra úgy döntöttem, közzéteszem. Ici-picit megszerkesztve, ékezesítve (a spanyol gépeken nem voltak ékezetes betűk), de a lényeget tekintve változatlanul. Nem egyszerre kerülnek fel, hanem egy-két naponta, ahogy haladok a javítással.
A Camino utóélete, illetve a levelek itt olvashatóak.
Fotók:
Kőnyíl - a zarándokok rakták
MA indulásra kész
04/20082
Turbolyamártás
Annak ellenére, hogy panelházban nőttem fel, a természet, a hegyek hozzátartoztak az életünkhöz. Egészen apró koromtól rengeteget kirándultunk, minden hétvégén mentünk valahova anyukámékkal, nagypapámékkal, később barátokkal, ha esett, ha fújt. Volt olyan szünidő, hogy egy napot nem töltöttem otthon, valakivel mindig úton voltam.
A mai napig órákig képes vagyok nézni egy pókot, amint szövögeti a hálóját, de ugyanígy vagyok a növényekkel is: csodálom a formájukat, a színüket, az illatukat. Észrevétlenül alakult ki a bensőséges viszonyunk. Mi ugyanis úgy jártuk az erdőt-mezőt, hogy közben valaki mindig mondta, melyik, milyen növény, gyümölcs, állat, bogár, rovar. Megálltunk, megcsodáltuk, mindenki elmondta, amit tudott, hallott róla. Nem tudományosan, hanem mint amikor történetet mesél az ember. Tulajdonképpen szinte beszélgettünk a növényekkel. Ha természetben járok, most is olyan boldogan fedezem fel az egyes fákat, bokrokat, füveket, mint aki nagyon kedves, régi ismerősével találkozik, és nagyon örül, hogy újra látja.
Mi a természet ajándékait el is fogadtuk, amit lehetett, gyűjtöttük: teának, fűszernek, vagy egyszerűen azért, mert szép, illatos. Voltak közöttük védett növények is, ezeket óvatosan szedtük le, nehogy gyökerestől kitépjük, mert akkor mi marad a következő évre. Több növényről nem is gondoltam, hogy termesztik is, nekem annyira természetes volt, hogy amikor eljön az ideje, elmegyünk, és leszedjük az évi adagot. Már felnőtt voltam, amikor kiderült számomra például, hogy a kömény nem csak vadon terem, boltban is meg lehet vásárolni:)
Tavasztól őszig minden évszakhoz kötődött valaminek a szedése, tudtuk, melyiket, hol találjuk meg. A boroszlánért a kalotaszegi Riszeg-tetőig kellett elmenni kora tavasszal, amikor alig volt vége a hóvirág-szezonnak. Így következtek egymás után: a saláta boglárka, ami csak virágzás előtt volt használható, a különböző gyógyfüvek, a málna, a szamóca, egészen október végéig, november elejéig, amikor szederért utaztunk el a mezőségi Türére.
Ismertük a természetüket, tudtuk, ha egyik évben sok áfonya termett, akkor a következőben hiába keressük. Tudtuk, hova kell menni vad egresért, ami sokkal, de sokkal édesebb, mint a kerti társa.
Megesett az is, hogy bizony lopni kellett. Ilyen volt a komló zsenge termése, amiből nagyon finom leves készült, viszont nem termett szabadon. (Nem-nem a sörről beszélek.) Tehát kora nyáron át kellett jutni a kerítésen, és titokban szedni egy adagot. Megoldottuk:)
Persze voltak olyanok, amelyek kifogtak rajtunk: az a sombokor, amelyik miatt először készítettünk somlekvárt – egyszerűen annyira kívánatosan piros volt a rengeteg gyümölcstől, hogy muszáj volt sokat szedni – soha nem termett többé, vagyis csak annyira keveset, hogy egy idő után már nem is kerestük meg.
Voltak közöttük könnyen begyűjthetők, ilyen volt például a menta, vagy általában a füvek, szaporátlanok, például a vörös áfonya, vagy a kömény, és fájdalmasak, mint amilyen a málna, a csipkebogyó és a szeder.
Természetesen mindent feldolgoztunk, nem ment kárba semmi. Levesek, főzelékek, saláták, lekvárok, szörpök, savanyúságok készültek a levelekből, termésekből, a gyógynövényeket megszárítottuk, a gombákat lefagyasztottuk.
És persze voltak olyan növények, amelyeket csak az olvasmányaimból ismertem, például a turbolya, borbolya. Gondolkodtam, mi lehet az oka, hogy ezeket nem ismertük, nem tudom, pedig a turbolyaleves mindig kedves hangzású volt számomra.
A turbolyával tudatosan tavaly találkoztam először. Bár fantáziámat izgatta, mégsem szedtem, idén húsvétkor viszont kaptam két nagy csokorral. Akkor nem volt idő megfőzni, betettem a mélyhűtőbe, és most hétvégén került rá sor. Mivel erős ánizsra emlékeztető íze-illata van, valami olyant szerettem volna főzni belőle, amiben jól érvényesül. Alaplevem épp nem volt, így a mártás mellett döntöttem. Halra került, semleges hekkre, nagyszerűen kiegészítették egymást: a halnak lett íze, a turbolya meg „kibontakozhatott”. Mellé karamellizált almás-hagymás krumplit ettünk, hasznosítottam mindazt, amit a kamrában találtam. A másik adagból levest főzök, és szedek még!
Hozzávalók - két személyre:
egy csokor turbolya
egy lapos mokkáskanál liszt
2,5 deci tejszín
egy evőkanál olaj
A turbolyát felaprítottam, és a forró olajon egy-két percig pároltam. A mokkáskanál liszttel megszórtam, majd ráöntöttem a tejszínt. Egy-két percig forraltam.
A hekket sóztam, citromlével meglocsoltam, így állt néhány órán át, majd egy kevés forró olajon kisütöttem.
A krumplit megfőztem egészben, megpucoltam, felvágtam. Forró vajon karamellizáltam egy kanál cukrot, beletettem a kockára vágott hagymát, meg azt az egy almát, ami elbújt a krumplik között. Fél órát pároltam, majd belekevertem a felkarikázott főtt krumplit, és egy kis ideig együtt sütöttem, hogy picit megpiruljon a krumpli.
A képeket itt, itt és itt találtam, köszönöm!
04/20081
Olajbogyós csirkecomb
Kedvenc olajbogyós receptemet már hetek óta szeretném elkészíteni, de a fő alapanyagát nem minden szombaton lehet kapni, én meg általában akkor járok hentesnél. Az olajbogyóra viszont már annyira rákészültem, hogy köztes megoldásként megszületett ez a csirke.
Hozzávalók – két személyre:
két egész csirkecomb
két fej vöröshagyma
10 deka paprikával töltött, zöld olajbogyó
borsikafű
1 deci száraz fehérbor
1 nagy kanál tejföl
só
olívaolaj
Az olajat egy lábosban felforrósítottam, beletettem a combokat, és fehéredésig sütöttem minden oldalukat, majd kitettem egy tányérba. A felszeletelt hagymát beletettem az olajba, fedő alatt dinszteltem tíz percig, majd beletettem az olajbogyót, a combokat, a borsikafüvet, sóztam, és felöntöttem a borral. Fedő alatt, alacsony lángon ötven percig főztem, majd belekevertem egy nagy kanál tejfölt.
Kövesd Krumpli képeit:
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
