10/20090
"Minden ételemnek van egy története, ezt szeretem" - party a Csendes-óceánon
„Számomra az új ízek megismerése az utazás része, az utazás a vitorlázás része. Ezért írok erről gyakrabban.
’Culinary adventure’ ezt így mondják itt vagyis kulináris kalandok. Amit én keresek az nem a turistáknak ’csomagolt’ szokásos ízek, én a kuriózumokat keresem. Vagyis a helyi, nemzeti ételkülönlegességeket. Az ország társadalmát úgy lehet megismerni mélységeiben, hogy az emberek hogyan hol és mit esznek. Az étel és az étkezés egy speciális kommunikációs eszköz is. Sőt az étkezés egy fajta közös nyelv. Amikor meghívtak például Fidzsin vagy más szigeteken vacsorára a helyiek, akkor természetesen jobban beleláttam az ő életükbe és jobban megismertem őket. Ez jó!
……
Lehet ezt úgy kezelni, hogy magány, de lehet ezt úgy is, hogy élvezem a totális békét- csöndet- szóló vitorlázást. „ (Méder Áron)
Méder Áronról az elmúlt hetekben azok is hallhattak, akiket különösebben nem vonz, érdekel a vitorlázás. Áron ugyanis néhány hete érkezett haza, három év után, világkörüli útjáról, amit egy parányi vitorlással, a Carinával tett meg.
A hajót is sokan láthatták, a Batthyányi téren van kikötve október végéig. A hírekben külön felhívták rá az érdeklődök figyelmét, hogy ha elsőre nem találják, keressék csak, mert ott lesz, de annyira pici, hogy elkerülheti az emberek figyelmét. A Carina ugyanis mindössze hat méter hosszú – érdemes kimérni otthon, és elképzelni, hogy ezer napig többnyire csak ekkora mozgásterünk van. Azonnal belekerülünk egy picit Méder Áron bőrébe, pedig nem a Carina méretei jelentették a legnagyobb kihívást Áron számára. És tapasztalatból tudom, hogy ezekkel az ezer napokkal, nyolcszáz kilométerekkel, másik földrésszel lehet dobálózni, valami fogalmunk van arról, hogy az sok, messze van, stb, de igazából csak akkor fogjuk fel, hogy de még mennyire az, amikor benne vagyunk. Hiszen, ha előre el tudnánk képzelni a dolgokat a maguk valóságában, egy csomó mindenbe bele se fognánk, mert nem hinnénk el, hogy van elegendő erőnk hozzá.
Áron az úton naplót vezetett, amelyben naponta rögzítette a történéseket. Azt, hogy merre járt, milyen volt a szél, hány hajóval találkozott, milyen halak kísérték, miket evett. Mi sérült a Carinán, miket javított meg, hogy kormányozta a hajót, hogyan oldotta meg az alvást, egyáltalán, hogyan boldogult egyedül a fedélzeten. 
A vitorlázás szerelmeseinek nagy élmény lehet a jachtnapló. Mert el tudom képzelni, hogy aki szeret a szél szárnyán száguldozni, az szívesen kipróbálná a világ összes szelét. És akkor itt van egy fiú, akinek volt bátorsága és megvalósította a saját, és gondolom nagyon sok társának az álmát: elindult egyedül, és minden elemmel, nehézséggel dacolva, egy kis hajóval megkerülte a földet. (Miután a hat méteres hajót elképzeli az ember, azután ezt csak rá kell „helyezni” az óceánra, ahol közel és távol nincs semmi. Azonnal még kisebbnek tűnik a Carina, félelmetesen annak, azonnal kiderül, hogy mennyire nem a fizikai paraméterek számítanak, mennyire nem egyenlő felek néznek szembe egymással. Irreális az egész, és pontosan emiatt, bárki számára elérhető lehet. Szerintem csak hinni kell benne.) Aki ért a vitorlázáshoz, az a napló nyomán pontosan el tudja képzelni, hogy Áron melyik pillanatban mit tett, melyik kötelet húzta, csomózta, a Carina melyik sarka telt meg vízzel, mi tört el, az mit jelentett, mennyire kellett erőlködnie, hogy minden sikerüljön, a helyére kerüljön. A vitorlások értik ezt a nyelvet, a képzelet szárnyain együtt utazhattak Áronnal.
Én éppen csak beleolvastam a naplóba, pontosan azért, mert azt gondoltam, hogy tele van szakszavakkal, amiket nem értek, emiatt számomra nem lesz érdekes olvasmány. Aztán azt vettem észre, hogy sajnálom, hogy abba kell hagynom az olvasást, és várom a pillanatot, amikor folytathatom. Áronnal együtt húztam-vontam a köteleket, miközben egy csomó hajórészről most sem tudom, hogy mi az. Izgultam a főhősért, pedig nem kellett megküzdenie a megtestesült gonosszal, és tudtam, hogy szerencsésen hazatért már.
És ráadásul olyan kulináris élményekben volt részem, amire álmomban sem számítottam. Természetesen Budapest belvárosában, tíz percre egy piactól és egy Culináristól, minden irányban öt percre egy-egy közérttől, hat fióknyi alapanyaggal a lakásban nehezen elképzelhető, hogy mi a finom a majonézes spagettiben. Ha a tenger közepére képzeljük magunkat, hat méternyi helyre, ahol nem csak az ételnek kell elférnie, azonnal átértékelődnek a dolgok. Ha felelevenítjük, hogy hányszor vagyunk bajban, mert a száz közért, hatalmas kamra, millió szakácskönyv ellenére fogalmunk nincs, hogy mit kellene ebédre készíteni, bámulatos, hogy Áron milyen változatosan főz. Hogy alig néhány alapanyagból, két fazékkal, egy fedővel milyen ebédeket talál ki.
„Fontos, hogy a hajóban minél több eszköz multifunkciónális legyen, ez a parány hajó esetén szinte nélkülözhetetlen. Erre egy szemléltető példám:
1. fazék fedő; 2. vágó deszka; 3.gyertya tartó; 4. asztal/munkapad; 5. a motor nyílás tömítő lemez.”
Áron sütő nélkül süteményt sütött, lekvárt főzött be, tartósítással kísérletezett, sőt, filmet készített arról, hányféleképpen lehet elkészíteni egy-egy halat, hogy változatos legyen, és ne romoljon meg. A naplót olvasva szinte megkívántam a tejporból készült kakaót, az „ami van a hajón, abból készítünk” süteményt. És elképzeltem azt is, hogy ha éppen a kikötnék a Csendes-óceán közepén, biztosan kipróbálnám a helyi ételeket: a hernyót, a buájt és a halat.
Hiszen ha egy ételről ennyi szeretettel lehet írni, készüljön az bármiből is, csakis finom, testet-lelket tápláló lehet:
„A hal szerintem az egyik legcsodálatosabb étel. Könnyű elkészíteni és szinte végtelen sok recept van hozzá. És könnyen tartósítható akár hónapokra is!
….
Ebéd: leves, még Marqiusesen kaptam egy spanyol halászhajó kapitányától sok-sok ételt és levesport. Minden ételemnek van egy története, ezt szeretem.
….
Délben két indonéz hagyományos vitorlással is találkoztam. Halászok, akik halásznak, de nincs pénzük és emiatt motoruk sem. Számomra ez fantasztikus szép látvány. Itt a hal ára nem az üzemanyagtól függ, hanem, hogy mennyi szél volt a héten.”
A képek Áron oldaláról, innenszármaznak. Köszönöm!
10/200912
"A" recept: Baked Baileys & Dark Chocolate Cheesecake
Miután Krmpl vendégeskedett a Paszulyon, egyértelmű lett, hogy az Új-zélandi utamnak lesz egy jól meghatározott célja: "a" csokoládétorta receptjének megszerzése.
Nos, Aucklandben kiderült, hogy azt a tortát nem abban a kávézóban sütik, ahol Krmpl ette, és amikor arra jártunk, éppen nem volt áfonyás csokitorta. Természetesen, amikor Krmpl elmondta, hogy neki mennyire ízlett, a pincér srác azonnal mondta, hogy akkor rendel máskor is, de a kávézó nem esett útba, nem jártunk arra naponta. Sszóval végül elmaradt.
A csokis süteményeket persze teszteltük rendszeresen, nagyon melléfogni nem lehetett – azt hiszem kétszer bántam meg, hogy megvettem, túl édesek voltak számomra a kiválasztott desszertek. Süteményt ugyanis gyakorlatilag bárhol lehet enni: büfében, bárban, kávézóban, étteremben. (Kocsma nincs vagy mi nem találtunk olyan helyet, amit simán lekocsmázhattunk volna.) A chocolate mud cake-ek többsége nagyon fekete volt és finom. Csak miután Krmplnál a léc elég magasra volt állítva, egyiket sem neveztük ki a világ legfinomabb csokitortájának.
Wellingtonban, a Fidel’s-ben végül mindketten felnyögtünk, miután megkóstoltuk a desszertet, viszont annyira késő volt már, hogy a szakácsok elmentek, nem volt kitől elkérni a receptet. Pedig a gyönyör egyik megnyilvánulási formájával találkoztunk ott:)
Eltelt a három hét, és recept nélkül ugyan, de ötletekkel tele érkeztem haza. Tudtam már, miből kell kiindulni, és azt, hogy mit vár el Krmpl a tökéletes csokoládés süteménytől. Azt terveztem, hogy ezzel várom, kikísérletezem meglepetésként.
Aztán egyszer csak a következő levél érkezett tőle, és minden megoldódott:
megvan "A" recept!
- Baked Baileys & Dark Chocolate Cheesecake -
ez NEM az áfonyás, de még annál is finomabb - igen, van ilyen!
nagyon délre kellett érte utaznom, ide:
Akaroa - fotó : krumplib
ebben az étteremben találtam.
Bully Hayes - fotó: krumplib
teljesen véletlenül, már le is mondtam arról, hogy egyáltalán találok nyitva olyan éttermet, ahol pizzán kívül mást is adnak, és akkor kiderült, hogy nem csak hogy Akaroa-i (helyi) lazac van még - már ez is leírhatatlanul finom volt, hanem utána jött a desszert és miután elfogyasztottam, már nem tudtam megmondani, hogy mitől voltam jobban berúgva: a két pohár (kb. 3 dl) bortól, vagy a csokoládés cheesecake-től?!!!
Utána halkan, magamban, hogy csak a sirályok hallják, még vagy tíz-tizenöt percig mondogattam a mólón, hogy "ezt nem hiszem el!" (De aztán igen.)
A szakács munka közben - fotó: krumplib
Íme a recept:
Főzött Baileys-es, fekete csokoládés sajttorta
(Baked Baileys & Dark Chocolate Cheesecake)
hozzávalók és elkészítés:
alap
255 g darált keksz, jó minőségű, pl. chocolate chips cookie
60 g vaj
mixerrel összekeverni, majd
főzni 7 percig 180 fokon
töltelék
675 g (angolszász) krémsajt (cream cheese)
320 g (angolszász) tejföl (sour cream)
5 tojás
1 csésze (cup) cukor
összekeverni, szobahőmérsékleten, a tojásokat egymás után adni hozzá
csokoládékrém
500 g min. 70%-os csokoládé
60 g vaj
2 evőkanál kakaópor
egybeolvasztani, összekeverni
a tölteléket és a csokoládékrémet rakjuk össze, és ízlés szerint tegyünk hozzá Baileys-t (esetleg más szeszt, whiskey-t, konyakot, stb.)
az egészet gőz fölött (vízfürdőben), sütőben főzzük 60 percig 160 fokon
tálaláskor:
adagonként egy gombóc fagylalt
az elérhető legjobb minőségűből
Megjegyzések:
1. 28 cm-es tortaformában fér el kényelmesen, én 26 cm-ben sütöttem, a boltban azt találtam. Ez a mennyiség kisebb formából kifolyik!
2. A kekszes alap főzését nem tudtam értelmezni, ezért egyszerűen ledaráltam, az olvasztott vajjal összekevertem, és beledöngöltem a tortaforma aljába. Amíg a krémek készültek, a formát betettem hűtőbe. (Nyilván sütést értett a szakács ezalatt, de szerintem nem hiányzott a tortának.)
3. Másfél cup cukrot tettem a sajtkrémbe, így sem lett nagyon édes – Krmpl szerint az enyém, ha ez egyáltalán lehetséges, finomabb volt az eredetinél. És nyilvánvaló, ő egyáltalán nem elfogult:)
4. Nyolc evőkanál Baileys került bele.
5. Egy éjszaka érés jót tesz neki a hűtőben.
6. Az Új-Zélandi tejfölt (sour cream-et) 160 gr tejszín és 160 gr tejföl keverékével helyettesítettem.
7. A fehér krémből két merőkanálnyit külön tettem, mielőtt összekevertem volna a csokissal. Miután beleöntöttem a formába a tölteléket, a fehér krémmel (külön elég folyós!) márványoztam a torta tetejét. (Ráöntöttem, és kanállal lazán elkevertem)
8. A tortaformát, mielőtt a kekszes alapra ráöntöttem volna a krémet, alaposan bebugyoláltam alufóliába, hogy a vízfürdőben ne ázzon el a torta alja.
9. Szigorúan meleg vízbe mártott késsel lehet szépen szeletelni.
10. Az Aldi saját krémsajtja remek alapanyag a cheesecake-hez. Olcsóbb, mint a Philadelphia, ízben pedig gyakorlatilag nincs különbség a kettő között.
11. A csokoládékrémhez a csokoládét vízfürdőben olvasztjuk fel.
12. A tortát 16 felnőtt nem tudta megenni, főleg, hogy nagyjából mindenki belakmározott már. Ebből tényleg egy kis szelet elég! Persze másnap is jól jött, sőt kiderült, hogy két éjszakányi érés még jobbat tett neki.
13. A meglepetéstortát feva fotózta, de még nem volt ideje átküldeni a fotókat. Ahogy megkapom, felteszem azokat is. Addig a szakács tortájával illusztrálom a bejegyzést.
09/20092
Bumblebees
Az ajándék szakácskönyv tulajdonképpen egy gyönyörű képeskönyv Új-Zélandról, a különböző régiók jellegzetes receptjeivel. Sok-sok ötlet bárányra, lazacra és egyéb tengeri herkentyűkre, sütőtökre, spenótra és kumarára, azaz édeskrumplira. Na meg persze a különböző desszertekre.
Új-Zélandon gyakorlatilag bárhol lehet enni. Minden kávézóban, bárban árulnak édes és sós pitéket, cheesecake-et, fudge-ot és egyéb gyümölcsös és csokoládés szeleteket. Az édességeket tejszínnel vagy joghurttal kínálják. Az utóbbit nem kóstoltuk, egyszerűen nem bírtam betelni az igazi tejszín ízével.
A Bumblebees is egy ilyen tökéletes édesség kávé vagy tea mellé, ráadásul pillanatokon belül elkészül. Jól záródó dobozban szerintem elég sokáig elállhat, de eddig nem volt időnk kipróbálni.
A Bumblebee-nek eddig mindenhol hatalmas sikere volt, úgy tűnik, megtartjuk:)
A könyv szerint a Déli-sziget legdélebbi részén, Otago és Southland-ben készítik. A vidék lélegzetállító tájképét a tágas, nyitott terek és a hatalmas horizont határozza meg. Az itteni nagy- és kisvárosok történelmi- és középületei valaha Új-Zéland leghíresebbjei között voltak. Manapság a vidéki kisvárosok jól kiérdemelt népszerűségüket a county zenének, a házi készítésű élelmiszereknek és italoknak, és időnként a holdfénynek köszönhetik. Bluff halásztelepülés, míg Alexandra, Cardrona és Cromwell valaha az aranyláz helyszíne volt, de ma már sokkal inkább szőlészeteikről, gyümölcskertjeikről és virágfesztiváljaikról híresek.
A régió ínycsiklandó tengeri ételeihez a Déli-óceán partjaitól messzi területekről halásszák. A Bluff-i osztrigát az ország legédesebb és lédúsabb fajtájának tartják és a déli halászok az elemekkel harcolva fogják ki a különböző tengeri rákokat és halakat, a paua kagylót. Mindezek a helyi specialitások és ínyencségek bárhol elérhetők és megkóstolhatók.
Hozzávalók:
két bögre (cup) cukrozott sűrített tej – másodjára a zsírosabb fajtából csak másfél cup-nyi lett, és nem volt otthon több. Egy kevés tejszínnel és egy csapott evőkanálnyi cukorral pótoltam.
összesen három bögre aszalt gyümölcs és mag – nálam másfél datolya, fél-fél cseresznye és mazsola, valamint fél bögrényi mandula, másodjára pirított dió
három bögre kókuszreszelék
A sütőt előmelegítem 160 fokra. A hozzávalókat összekeverem, kis gombócokat formálok, és sütőpapírral bélelt tepsibe teszem. (Sütőpapír helyett kivajazhatjuk a tepsit.)
Addig sütöm, míg a tetejük kicsit megpirul – kb 20-25 perc. A tepsiben hagyom kihűlni, ezalatt picit megkeményedik.
09/20095
Új-Zéland: ahol sokat főztünk - fejben
Wellingtonba ismeretlen ismerősként érkeztünk. Éváról és Georgeról hallottunk már, telefonon beszéltünk, de személyesen még nem találkoztunk.
George sok-sok éve él Új-Zélandon, Éva öt éve költözött ki, és még mindig nem bír betelni választott hazájával. Minden sarkát szereti Wellingtonnak, lelkesedése pedig ragályos:)
Éva első nap elkísért bennünket, bemutatta a várost és megmutatta hová érdemes még elmennünk. Aztán még egy nap elvittek bennünket autóval azokra a helyekre, ahová magunktól biztosan nem találtunk volna el. És meghívtak a Fészek klubba, aminek Éva a lelke. Georggal havonta egyszer főznek a klub tagjainak, de egyébként hetente összegyűlnek, ebédelnek, teáznak, kávéznak, beszélgetnek, jól érzik magukat és mosolyognak. 
Wellington nagyon más, mint Auckland. Kisebb, emiatt kedvesebb. Ugyan itt is vannak felhőkarcolók, de a belvárosban többségében alacsony házakat, keskenyebb utcákat találni. 
Ottlétünk alatt szinte mindent láttunk, igazán három helyre lett volna még jó eljutni, de már megtanultam az évek folyamán, hogy rövid idő alatt nem akarok mindent megnézni. Inkább a kevesebbet választom, azt élvezem, és különösebb hiányérzet nélkül állok tovább. A botanikus kertben elkápráztattak az éppen nyíló kaméliák és rododendronok, na meg a páfrányok hajtásai. A régi Szent Pál székesegyház faszerkezete bámulatos. Az Island Bay nyugalma magával ragadó. 
De nagyjából minden pillanatról megemlékezhetnék. A troli sofőrjéről, aki nem tudott visszaadni, ezért megkért, hogy menjünk be a szemben lévő boltba, váltsuk fel, ő megvár. A trolin lévőknek ez természetes volt, senkinek nem rángatózott az arca. A péntek és szombat esti színes forgatagról az utcákon. A stadionból kiözönlő hatalmas tömegről, ahol nem számított, hogy ki kinek drukkolt, együtt örültek mindenkinek. Vagy egyszerűen Éváék kertjéről, ahol órákig vizsgálgattuk a növényeket – 16 félét hoztam haza, most kis cserepekben növesztik gyökereiket az ablakban. Kettőn kívül mindegyik túlélte az utazást:)
Wellingtonban teljesült az egyik álmom: itt jutottunk el a piacra. Nincs állandó vásár, csak hétvégén van piac, akkor viszont hatalmas a tömeg, családi programnak számít. Nagyjából mindent felismertünk, bár az édesburgonyák sokféleségére rácsodálkoztunk, sajnáltuk, hogy a bárányhús itthon is nem olyan természetes. Végül nem bírtam ki, és vásároltam kaffir citromot és levelet, valamint füstölt tengeri fűszersót. Édesburgonyát csak azért nem, mert úgy gondoltam, abból a kis aranyos piros fajtából Aucklandben is kapok. Végül nem találtunk a közeli boltban, talán szerencsémre. A csomagom így is nyolc kilóval volt nehezebb a megengedettnél, de az egy olyan ország, ahol kedvesen rám mosolyogtak, és közölték, hogy ők felengedik. Nem kellett sem kipakolnom, sem fizetnem. 
És hát Wellingtonban főztünk a legtöbbet. Fejben. Elég hamar kiderült, hogy szeretek főzni, George-al főzési szokásainkról beszélgettünk, alapanyagokról, technikákról. Recepteket nyomtatott nekem, és tanácsot adott, hogy milyen fűszerkeveréket hozzak haza. Főzött nekünk Corned Silverside-ot (az angol, amerikai konyhában: Corned Beef), elképesztő finom kenyereket sütött, és nem utolsósorban megajándékoztak egy szakácskönyvvel.
08/20095
Új-Zéland: a kezdet
Ennyire sokrétű szabadságom még soha nem volt. Nagypapám mondta elindulásom előtt, hogy érezzem jól magam a más világon. Akkor felszisszent mindenki, pedig igaza volt. Bizonyos szempontokból nagyon más az a világ.
Az utat ajándékba kaptam, és elég sokáig elmélkedtem rajta, hogy elfogadjam-e vagy sem. Végül azt mondta I, ha kapok valamit, azt fogadjam el, és kész. A dolog eldőlt. Most már mindenkinek tudom tanácsolni, ha bármikor lehetősége lenne elmennie a világ túlsó felére, bármiben is van benne (látszólag), ne habozzon, induljon el. Nyilván nem véletlenül kínálják. Azt, hogy nekem mennyire nem, csak utólag tudtuk meg. Minden újjászületés a halállal kezdődik.
Az előkészületekről írtam már. Annyira felkészítettem magam az útra, hogy egyáltalán nem tűnt hosszúnak az öt és fél majd a tizennyolc óra. Dubaig tényleg olyan volt, mintha hetente repülnék, igaz, ha Kolozsvárra utazom, időben az is hosszabb. 
Dubaiban hamar eljutottam a kiengedős kapukig, hála Péternek, aki pontosan leírta, merre kell mennem. Persze, magamtól is megtaláltam volna, hiszen ki van írva angolul is minden, csak éppen nem tudom, mennyi ideig tartott volna. A dubai reptér minden képzeletet felülmúlóan hatalmas. És rideg. Minden csillog, rengeteg a fém, tükör vagy tükröződő felület. Van itt vízesés, lift, lépcső, pálmafa, félméteres átmérőjű Rolex órák, gondolom aranyból, festmény.
A reptéri kiszolgálók mindenféle nemzetiségűek, egy hely van, ahol helyiek dolgoznak, nők és férfiak vegyesen. Azokat a kapukat nem adják át másnak, ahol be- és kilépésnél ellenőrzik az útleveleket. Egyáltalán nem kedvesek, sőt, szemükkel gyilkolni tudnának. (Új-Zélandon olvasott Krmpl egy újságcikket, hogy a dubaiak ugyan a turistákra nagyon számítanak megélhetésük szempontjából, az idegeneket mégis páriáknak tarják.) Nekem el kellett mennem íriszt szkennelni, akkor nem tudtam mire vélni, hiszen nagyon kevés belépőt küldtek vissza. Utóbb megfejtettük, valószínű, az izraeli pecsétem miatt tűntem kockázatos elemnek.
Végül nem mentem éjszakai Dubait látni. Mire kijutottam a reptérről, elvittek a szállodába, elfoglalhattam a szobám - ami nem az utolsó volt a folyosón, de kb. száz méterre volt a lifttől -, elfáradtam. Azonnal kinyitottam az ablakot, lekapcsoltam a 16 fokra állított légkondicionálót, és aludtam. Hajnalban felkeltem, zuhanyoztam, lementem, megnéztem, mi a reggeli, és mentem is a reptérre. Akkor még nem tudtam enni, hiszen itthoni idő szerint hajnali négy óra volt. Később kiderült, hiba volt: mire felszálltunk a géppel, és ennünk adtak, gyakorlatilag az ülést is felfaltam volna.
Az Emirates-nél tényleg jó a kaja, nyilván repülőkhöz viszonyítva. Jól néznek ki, van bennük ízt adó fűszer, és a főételeket menüből lehet kiválasztani, két-három fajta körül. Általában van egy húsos, egy halas és egy húsmentes fogás. Nekem bőséges volt mindig, de ha éhes maradna az ember, kérhet, és kap is.
Dubaitól gyakorlatilag nem aludtam Aucklandig. Az egyenlítő körül, itthoni idő szerint délután háromkor besötétedett, akkor még nem voltam álmos. Aztán mire elálmosodtam, már csak egy órám maradt a hosszú útból…
Aucklandben tavaszi napsütés fogadott. Három hét alatt kétszer esett. Egyszer éppen csak, egyszer pedig megmutatták, milyen az, amiről addig csak hallottam. Annyira fújt a szél, hogy éjszaka többször felébredtem, pedig általában az ilyesmi nem zavar. Azt mondták, mázlim volt az idővel. Én azt mondom, nem csak azzal:)
Első utunk a tengerhez vezetett, temettünk. Hamvakat szórtunk a vízbe. Ott, ahova Sz. és A. néhány barátjukkal hosszú évekig kijártak minden újév első napján, piknikezni. A. négy éve halt meg, Sz. érkezésem előtt egy héttel. Nem tudott élve hazajönni. Pedig várt engem is, Krmplt kikérdezte, és a maga módján készült rá. De túlságosan elfáradt már, és életében talán először hagyta, hogy segítsenek neki. Meghalni. Volt, akinek azt mondania, hogy már felállni sincs ereje, megnyugodott, hogy nincs egyedül, és hagyta a lelkét felszállni. Szép délután volt. A sirályok mellettünk figyelték, hogy mit csinálunk, a tenger hullámzott, és befogadta kettejüket.
Otthon ibolya nyílt a kapu mellett, rügyeztek a gyümölcsfák a kertben... Elkezdődött a három hétnyi csoda azzal, hogy idén kétszer éltem meg a tavaszt.
Kövesd Krumpli képeit:
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
