Új-Zéland: a kezdet

Ennyire sokrétű szabadságom még soha nem volt. Nagypapám mondta elindulásom előtt, hogy érezzem jól magam a más világon. Akkor felszisszent mindenki, pedig igaza volt. Bizonyos szempontokból nagyon más az a világ.

Az utat ajándékba kaptam, és elég sokáig elmélkedtem rajta, hogy elfogadjam-e vagy sem. Végül azt mondta I, ha kapok valamit, azt fogadjam el, és kész. A dolog eldőlt. Most már mindenkinek tudom tanácsolni, ha bármikor lehetősége lenne elmennie a világ túlsó felére, bármiben is van benne (látszólag), ne habozzon, induljon el. Nyilván nem véletlenül kínálják. Azt, hogy nekem mennyire nem, csak utólag tudtuk meg. Minden újjászületés a halállal kezdődik.

Az előkészületekről írtam már. Annyira felkészítettem magam az útra, hogy egyáltalán nem tűnt hosszúnak az öt és fél majd a tizennyolc óra. Dubaig tényleg olyan volt, mintha hetente repülnék, igaz, ha Kolozsvárra utazom, időben az is hosszabb.



Dubaiban hamar eljutottam a kiengedős kapukig, hála Péternek, aki pontosan leírta, merre kell mennem. Persze, magamtól is megtaláltam volna, hiszen ki van írva angolul is minden, csak éppen nem tudom, mennyi ideig tartott volna. A dubai reptér minden képzeletet felülmúlóan hatalmas. És rideg. Minden csillog, rengeteg a fém, tükör vagy tükröződő felület. Van itt vízesés, lift, lépcső, pálmafa, félméteres átmérőjű Rolex órák, gondolom aranyból, festmény.

A reptéri kiszolgálók mindenféle nemzetiségűek, egy hely van, ahol helyiek dolgoznak, nők és férfiak vegyesen. Azokat a kapukat nem adják át másnak, ahol be- és kilépésnél ellenőrzik az útleveleket. Egyáltalán nem kedvesek, sőt, szemükkel gyilkolni tudnának. (Új-Zélandon olvasott Krmpl egy újságcikket, hogy a dubaiak ugyan a turistákra nagyon számítanak megélhetésük szempontjából, az idegeneket mégis páriáknak tarják.) Nekem el kellett mennem íriszt szkennelni, akkor nem tudtam mire vélni, hiszen nagyon kevés belépőt küldtek vissza. Utóbb megfejtettük, valószínű, az izraeli pecsétem miatt tűntem kockázatos elemnek.

Végül nem mentem éjszakai Dubait látni. Mire kijutottam a reptérről, elvittek a szállodába, elfoglalhattam a szobám - ami nem az utolsó volt a folyosón, de kb. száz méterre volt a lifttől -, elfáradtam. Azonnal kinyitottam az ablakot, lekapcsoltam a 16 fokra állított légkondicionálót, és aludtam. Hajnalban felkeltem, zuhanyoztam, lementem, megnéztem, mi a reggeli, és mentem is a reptérre. Akkor még nem tudtam enni, hiszen itthoni idő szerint hajnali négy óra volt. Később kiderült, hiba volt: mire felszálltunk a géppel, és ennünk adtak, gyakorlatilag az ülést is felfaltam volna.



Az Emirates-nél tényleg jó a kaja, nyilván repülőkhöz viszonyítva. Jól néznek ki, van bennük ízt adó fűszer, és a főételeket menüből lehet kiválasztani, két-három fajta körül. Általában van egy húsos, egy halas és egy húsmentes fogás. Nekem bőséges volt mindig, de ha éhes maradna az ember, kérhet, és kap is.
Dubaitól gyakorlatilag nem aludtam Aucklandig. Az egyenlítő körül, itthoni idő szerint délután háromkor besötétedett, akkor még nem voltam álmos. Aztán mire elálmosodtam, már csak egy órám maradt a hosszú útból…

Aucklandben tavaszi napsütés fogadott. Három hét alatt kétszer esett. Egyszer éppen csak, egyszer pedig megmutatták, milyen az, amiről addig csak hallottam. Annyira fújt a szél, hogy éjszaka többször felébredtem, pedig általában az ilyesmi nem zavar. Azt mondták, mázlim volt az idővel. Én azt mondom, nem csak azzal:)



Első utunk a tengerhez vezetett, temettünk. Hamvakat szórtunk a vízbe. Ott, ahova Sz. és A. néhány barátjukkal hosszú évekig kijártak minden újév első napján, piknikezni. A. négy éve halt meg, Sz. érkezésem előtt egy héttel. Nem tudott élve hazajönni. Pedig várt engem is, Krmplt kikérdezte, és a maga módján készült rá. De túlságosan elfáradt már, és életében talán először hagyta, hogy segítsenek neki. Meghalni. Volt, akinek azt mondania, hogy már felállni sincs ereje, megnyugodott, hogy nincs egyedül, és hagyta a lelkét felszállni. Szép délután volt. A sirályok mellettünk figyelték, hogy mit csinálunk, a tenger hullámzott, és befogadta kettejüket.



Otthon ibolya nyílt a kapu mellett, rügyeztek a gyümölcsfák a kertben... Elkezdődött a három hétnyi csoda azzal, hogy idén kétszer éltem meg a tavaszt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.