Új-Zéland: ahol sokat főztünk - fejben

Wellingtonba ismeretlen ismerősként érkeztünk. Éváról és Georgeról hallottunk már, telefonon beszéltünk, de személyesen még nem találkoztunk.



George sok-sok éve él Új-Zélandon, Éva öt éve költözött ki, és még mindig nem bír betelni választott hazájával. Minden sarkát szereti Wellingtonnak, lelkesedése pedig ragályos:)

Éva első nap elkísért bennünket, bemutatta a várost és megmutatta hová érdemes még elmennünk. Aztán még egy nap elvittek bennünket autóval azokra a helyekre, ahová magunktól biztosan nem találtunk volna el. És meghívtak a Fészek klubba, aminek Éva a lelke. Georggal havonta egyszer főznek a klub tagjainak, de egyébként hetente összegyűlnek, ebédelnek, teáznak, kávéznak, beszélgetnek, jól érzik magukat és mosolyognak.



Wellington nagyon más, mint Auckland. Kisebb, emiatt kedvesebb. Ugyan itt is vannak felhőkarcolók, de a belvárosban többségében alacsony házakat, keskenyebb utcákat találni.



Ottlétünk alatt szinte mindent láttunk, igazán három helyre lett volna még jó eljutni, de már megtanultam az évek folyamán, hogy rövid idő alatt nem akarok mindent megnézni. Inkább a kevesebbet választom, azt élvezem, és különösebb hiányérzet nélkül állok tovább. A botanikus kertben elkápráztattak az éppen nyíló kaméliák és rododendronok, na meg a páfrányok hajtásai. A régi Szent Pál székesegyház faszerkezete bámulatos. Az Island Bay nyugalma magával ragadó.



De nagyjából minden pillanatról megemlékezhetnék. A troli sofőrjéről, aki nem tudott visszaadni, ezért megkért, hogy menjünk be a szemben lévő boltba, váltsuk fel, ő megvár. A trolin lévőknek ez természetes volt, senkinek nem rángatózott az arca. A péntek és szombat esti színes forgatagról az utcákon. A stadionból kiözönlő hatalmas tömegről, ahol nem számított, hogy ki kinek drukkolt, együtt örültek mindenkinek. Vagy egyszerűen Éváék kertjéről, ahol órákig vizsgálgattuk a növényeket – 16 félét hoztam haza, most kis cserepekben növesztik gyökereiket az ablakban. Kettőn kívül mindegyik túlélte az utazást:)



Wellingtonban teljesült az egyik álmom: itt jutottunk el a piacra. Nincs állandó vásár, csak hétvégén van piac, akkor viszont hatalmas a tömeg, családi programnak számít. Nagyjából mindent felismertünk, bár az édesburgonyák sokféleségére rácsodálkoztunk, sajnáltuk, hogy a bárányhús itthon is nem olyan természetes. Végül nem bírtam ki, és vásároltam kaffir citromot és levelet, valamint füstölt tengeri fűszersót. Édesburgonyát csak azért nem, mert úgy gondoltam, abból a kis aranyos piros fajtából Aucklandben is kapok. Végül nem találtunk a közeli boltban, talán szerencsémre. A csomagom így is nyolc kilóval volt nehezebb a megengedettnél, de az egy olyan ország, ahol kedvesen rám mosolyogtak, és közölték, hogy ők felengedik. Nem kellett sem kipakolnom, sem fizetnem.



És hát Wellingtonban főztünk a legtöbbet. Fejben. Elég hamar kiderült, hogy szeretek főzni, George-al főzési szokásainkról beszélgettünk, alapanyagokról, technikákról. Recepteket nyomtatott nekem, és tanácsot adott, hogy milyen fűszerkeveréket hozzak haza. Főzött nekünk Corned Silverside-ot (az angol, amerikai konyhában: Corned Beef), elképesztő finom kenyereket sütött, és nem utolsósorban megajándékoztak egy szakácskönyvvel.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.