06/20082
A hóstátiak és a kolozsvári piac
Már annyira kikívánkozott belőlem a piacokról szóló írás, hogy tegnap álmomban „jutott eszembe”, hogy az apai nagyanyámék mellett is volt egy kispiac, de ezt annyira régen lebontották, hogy meg is feledkeztem róla. Nemrégiben Saját levében írt a piaci kofákról, ennek kapcsán bontakozott ki egy kisebb vita. A mai árusokról legközelebb írok, ugyanis piac-sorozatot indítok:)
Szeretem a piacokat, szeretem az ottani hangulatot, és szeretem az árusokat, akiket hétről-hétre végigjárok, elbeszélgetek velük. A legigazibb a szabadtéri piac, ahol őstermelők árulják saját termésüket, ahol el lehet velük beszélgetni arról, hogy most már szinte minden szabadföldi, ahol úgy nyúlnak a salátához, mintha a legkényesebb hercegkisasszonyt simítanák végig, és mivel hajnalban nem lehetett leszedni a sóskát, inkább nem is hoztak, mert a nappal szedett zöldség hamarabb elfonnyad. Nagy felfedezés volt számomra Budapesten a Hunyadi téri piac, ha hét közben nincs is időm elmenni, a szombatot lehetőség szerint ott kezdem.
Piacok mellett nőttem fel, úgy szaladtunk ki bármiért, mint ahogy kenyérért megyünk le a sarki közértbe. Hozzátartozott az életünkhöz.
Apai nagyanyámékhoz két piac is közel volt. A kolozsvári „nagypiac”, ami most is megvan még, igaz, nagyot változott a gyerekkori emlékeimhez képest.
Először is ott voltak a hóstátiak, akik akkor még nem béreltek asztalt, hanem nagy kerek kosarakban árulták a terményt. Lovasszekereken érkeztek (a hetvenes évekről beszélek), a férfiak lepakolták az árut, az asszonyok gondosan, hegyesre megkötött fejkendőben, kikeményített szoknyában és fehér ingblúzban árultak. Nyáron mindenféle zöldséget, télen azt, ami a veremben megmaradt, na meg a savanyított káposztát hatalmas hordókban. Mindegyiknek más íze volt, az egyetemisták, ha nem volt pénzük, végigmentek a soron, mindegyiket megkóstolták, és mire a sor végére jutottak, jól is laktak. Ez még az a savanyú káposzta volt, amit kézzel gyalultak nagyon vékonyra, és kissé megbarnult.
Szóval zöldséget mástól nem volt érdemes vásárolni, a hóstátiaknál jobban senki nem értett hozzájuk. A már-már bordós piros paradicsomuk kétökölnyi volt, különböző kinővésekkel. Versenyezni lehetett, ki talál viccesebb formájút. 
A kis, kerek paradicsomot Dél-Romániából hozták, de onnan érkezett – és érkezik a mai napig - a padlizsán meg az uborka javarésze is, ezekhez Erdély túl hideg, nem érdemes velük bajlódni.
A piacon elkülönített részében minden csütörtökön állatvásár is volt, a szárnyasok, a malacok, a nyulak ott sivalkodtak, kotkodácsoltak, hápogtak, gyerekként külön kaland volt ezen a napon kijutni.
A vásárlásnak megvolt a maga menete, végig kellett járni az egész területet, minden árut megmustrálni, megtapogatni, dünnyögni hozzá, forgatni, majd tovább lépni, és kezdeni mindent elölről, aztán vissza a ki tudja hányadik árushoz, és kis alku után vásárolni. Majd ezután hazafelé az ismerősökkel meg kellett beszélni, hogy ki mit mennyiért vásárolt, ki járt jobban, ki vett nagyobb tojást (és akkor még mindig talány volt, mennyire sárga a sárgája), és ki talált szebb húslevesbe-való vegyes zöldséget.
Nagymamáék hajnalban keltek, és szaladtak a piacra, emlékeim szerint minden nap. Ha nem tudtak kimenni, de később kiderült, mégis hiányzik valami, nagymama csak legyintett: megette a fene az egészet, mondta lemondóan, mintha a nap közben vásárolt bármi lyukast garast sem ért volna. (Lehet, hogy ilyenkor került képbe a kispiac?)
A másik nagyszüleimhez a kispiac (ez természetesen egy másik) volt közel, ezen nem a hóstátiaktól vásároltunk, hanem a hármasfalusi Annus mámitól, akit ott ismert meg nagymama, az évek során szinte családtaggá vált, gyermekeivel, unokáival a mai napig megmaradt a kapcsolat.
Szerencsére a lakótelepen, ahová költöztünk, szintén közel a piac, gyakorlatilag olyan, mintha a kert végébe kellene kiszaladni. Ezen ma már egy hóstáti sincs, Pista bácsi néhány éve költözött ki Magyarországra, a gyerekeihez. Persze ő is már régen nem szekérrel jött, és a káposztát sem kézzel gyalulta, de az ő árujának valahogy mégis másabb volt az íze:)
A képeslapokra itt és ittbukkantam. Köszönöm.
06/20080
Etus néni finom túrósa meggyel
Nálunk ezen a néven fut, 1982 óta nagy kedvenc ez a sütemény. Ekkor ettünk először ilyet, mondanom sem kell, Etus néninél, Szegeden.
Azóta rengetegen elkérték a receptjét, sőt, most gondban voltam a mennyiségekkel, felhívtam egy barátnőmet, ő fejből fújta. Nagyon szereti ezt a süteményt, és viszonylag gyakran készíti, mióta nálunk megkóstolta.
A meggyes változatot tavaly találtam ki, utaztam haza, és az autóban jutott eszembe. Sms-ben írtam meg anyukámnak, hogyan is képzelem, otthon meg várt a langyos sütemény…
Ana is leírta az ő változatát.
Hozzávalók:
3 tojás
20 dkg cukor
25 dkg liszt
fél kg tehéntúró
1 csomag sütőpor
1 vaníliás cukor
2,5 deci tej
10 dkg vaj, meg egy kevés a tepsi kikenéséhez
reszelt citromhéj
10 dkg mazsola és/vagy 1 kg meggy
A lisztet, a cukrot és a sütőport egy tálban összekevertem, és a mennyiség felét kanállal beleszórtam egy kivajazott tepsi aljába. Erre kézzel rámorzsoltam a tehéntúrót, rászórtam a reszelt citromhéjat és a kimagozott meggyet. A lisztes keverék másik fele következett, egyenletesen elosztva a tepsiben.
A vaníliás cukorral elkevertem a tojássárgákat, felöntöttem a tejjel, és az olvasztott vajjal. A tojásfehérjéket felvertem kemény habbá, ezt is belekevertem a tejes-vajas lébe, majd merőkanállal rámertem a sütemény tetejére, kanállal elegyengettem, hogy mindenhol fedje a lisztet.
180 fokra előmelegített sütőben aranybarnára sütöttem - órát elfelejtettem nézni, de hamar megsül.
06/20088
Gombadzsem sárgagyűrűs tinóruból
A héten Beatbull –lal beszélgettünk, és felmerült a paradicsom- és a gombalekvár, illetve dzsem. Azonnal rácsapott az utóbbira, én meg riasztottam a családot, nekem most nincs a kamrámban egy üvegnyi sem. Így a fotón látható gombalekvárt anyukám készítette, apukám fotózta, de mentségemre szolgáljon: ezt az édességet én próbáltam ki sok évvel ezelőtt.
Gyerekkoromban rengeteget gombásztunk. Ennek akkoriban az élvezeten túl voltak praktikus oldalai is: a havi nemtudomhánydeka húst remekül lehetett pótolni a gombákkal.
Anyukám és a barátnői szinte versenyeztek, ki talál ki „még olyanabb” fogást, vagyis amiről mindenki azt gondolja, hogy na, ez tényleg disznóból, marhából készült. Ezek voltak a „pont olyan” ételek, a húsleves lila pereszkéből pont olyan volt, mint az igazi, de a rántott májgombához is csak kis jóindulat kellett a pont olyansághoz:)
Anyukámnak mindig mondtam, írjuk fel a pont olyan recepteket, egyszer még jót derülünk rajtuk, meg persze, ezek is finomak voltak, és jó bizonyítékai az emberi leleményességnek. Soha nem jegyeztük le, ma is szoktuk emlegetni, jó lett volna.
Egy idő után nekem nagyon elegem lett a mindenbe gombát akcióból, és elkezdtem magam gyártani a különböző fogásokat kizárólag olyan fajtákból, amelyeket egyébként nem nagyon ettünk.
A nyolcvanas évek elején jelent meg Veress Magda Gombáskönyv című műve, ami azért volt nagyon jó, mert túl azon, hogy saját tapasztalatait írta le nagyon hangulatosan, rengeteg receptet is mellékelt. Ennek alapján született például a szömörcsögből készült saláta, amit két okból nem próbált ki anyukám. Egyrészt, mert a felnőtt gomba kalapja rettenetesen büdös, másrészt a fiatal példányai nem éppen gusztusos, kocsonyás burokban nőnek, nem véletlenül nevezik boszorkánytojásnak. (A gombát latinul Phallus impudicusnak hívják, az ókorban afrodiziákumnak tartották, de Németországban még a 19. században is megszárították, megőrölték, és ezzel a porral etették az állatokat, hogy szaporodásukat segítsék.)
Szóval Veress Magda érdekes olvasmány volt, és nála fedeztem fel a gombadzsemet. Egyszer sárgagyűrűs tinóruból (Veressnél sárga gyűrűstinóru) szedtek nagyobb mennyiséget, és puha húsa miatt úgy döntött, savanyúságot készít a gombából. Sós vízbe feltette főni, és perceken belül az egész lakást barackillat lepte el. A család összeszaladt, hogy akkor most sárgabaracklekvár készül. Innen jött az ötlet, a következő adagot már édességként tette el, nagyon büszke volt a receptre, osztogatta fűnek-fának, aztán kiderült, hogy Bulgária egyes részein ebből a gombából kompótot főznek.
Nos, ez elég furának tűnt nekem, ki kellett próbálnom. Amikor találtunk sárgagyűrűs tinórut, szedtünk egy nagyobb adagot, én pedig otthon nekiláttam. És legnagyobb meglepetésünkre valóban pont olyan illata volt, mint a baracknak. Az íze persze más, de anyukám minden évben eltesz néhány üveggel, vendégek elképesztésére remek desszert:)
A receptet Veress Magda könyvéből másoltam be, ennél pontosabban úgysem lehet leírni:
„Dzsem sárga gyűrűstinóruból
Csak sárga gyűrűstinóruból készíthető. Mivel ez nagyon kukacosodó faj, sokat kell gyűjtenünk, hogy tisztítás után megfelelő mennyiség maradjon. Ideális nagyságúak a 6-10 cm-es kalapok, mert az apró, még fátyolos példányok kissé kemények, az öreg példányok pedig már rendszerint kukacosak.
A gombát gondosan megtisztítjuk, megmossuk, húsdarálón ledaráljuk, lemérjük, és uhyanolyan súlyú cukrot, és gombakilónként egy-egy mokkáskanál citromsót teszünk hozzá; szegfűszeggel és reszelt citromhéjjal fűszerezzük, és állandó kavargatás mellett tíz percig főzzük. Forrón üvegekbe töltjük; amikor kihűlt, teaszűrőn át vékony rétegben szalicillal meghintjük, lekötjük és eltesszük. Kitűnően eláll, és ha egy év alatt nem fogy el, becukrosodik.”
A recept a hetvenes években születhetett. A citromsó teaízesítő, talán aszkorbinsav, citromlével helyettesíthető, a lényeg, hogy savanyítsuk valamivel. Én már tartósítószert sem használnék, nálam remekül bevált, hogy tele töltöm az üvegeket amennyire lehet, lezárom, 2-3 percre a tetejükre állítom őket, utána mehetnek a szárazdunsztba. (Lorienfejjel lefelé állítva teszi a dunsztba.)
06/20081
Pay it Forward
Fakanálnál jelentkeztem a játékra, annak én (is) mindig örülök a saját készítésű ajándékot kapok, vagy adok. A biztonság kedvéért rá is kérdeztem: ugye jól értem, hogy a kreatív, kézzel készített ajándék a lényeg. Fakanál megnyugtatott: az.
A fizetéssel viszont várnom kellett, mert eszembe jutott ez a kép, és apukámat meg kellett kérnem, hogy fotózza le. Sajnos nem írtuk rá, hányban készült, de az biztos, hogy általános iskolába jártam, alsóba. Anyukámat leptem meg vele születésnapjára. A legjobban a ház fala tetszett, vagyis az, hogy ott is szalad egy kislány. Nem tudom, miért, de most is fel tudom idézni azt a nagyon jó érzést.
A nyomokból ítélve egy-két darab leesett, a farkasnak volt lába, a madárnak teste, a nyuszinak meg füle. A fa törzsén pedig nem zseb van, hanem az odúlakó állatokra is gondoltam. Sőt, ahogy magamat ismerem, Piroskának is volt kendője, vagy haja, vagy mindkettő.
Még egy másik születésnapi ajándékra emlékszem (hoppá, már a harmadik is beugrott), ez pedig egy mesejelenet volt, süteményből összerakva. Valami szekér, ház rémlik, sajnos erről fotó nem készült. Azért maradt emlékezetes, mert a barna krémmel több dolgot is összekentem, mint amennyi indokolt volt. (A konyhában jutott a bútorra is, hiába próbáltam eltüntetni a nyomokat nem sikerült.) A kész művet eldugtam, mivel meglepetés volt, viszont így anyukám, amikor hazaért, nem értette, mit csinálhattam.
Aztán persze mindenki el volt ájulva attól, hogy milyen nagyon ügyes vagyok:)
Bárki jelentkezhet, akinek van blogja. Az első három hozzászólót kézzel készített ajándékkal lepem meg, ezt az elkövetkező 365 nap valamelyikén eljuttatom neki.
Cserébe előre kell fizetni, mégpedig úgy, hogy ezt a felhívást a jelentkezők is közzéteszik a saját blogjukban, vagyis ők maguk is megajándékoznak három embert.
06/20080
Bolgár, fetás sült zöldségek
Kicsit időigényes, de pofonegyszerű fogás. A megszokottól nagyon eltérő ízeket kapunk a sült zöldségek miatt. Pontos receptje sincs, ez az alap, a többi ízléstől függ. No, meg attól, éppen mi van a hűtőben.
Kerti partikon is érdemes próbálkozni vele, grillezett zöldségekkel még finomabb.
Hozzávalók:
egy tök – olyan háromnegyed kilós lehetett, cukkínivel helyettesíthető
egy padlizsán – kb akkora volt, mint a tök
két nagy paradicsom
egy nagy fej hagyma
fél fej újfokhagyma
négy zöldpaprika
270 deka fetasajt
három kiskanál szárított bazsalikom
egy-egy csipetnyi rozmaring és borsikafű
másfél kiskanál szárított oregano
hat kanál olívaolaj + egy kevés a tepsi kikenéséhez
só
A tököt meghámoztam, a padlizsán szárát levágtam, mindkettőt felkarikáztam (kb. ujjnyi vastagra), megsóztam, és egy órára félretettem. (Legközelebb a padlizsánt is meghámozom, mert ha nem sütöm nagyon puhára, a héja kemény marad.) Egy óra múlva a zöldségeket lecsöpögtettem. Egy tepsit kikentem olívaolajjal, elhelyeztem benne a tököt és a padlizsánt, és 180 fokon éppen csak megsütöttem (kb nyolc-tíz perc alatt, a zöldségek így roppanósak maradtak). Ezután a paprikákat is betettem sülni – mivel sok levet eresztenek, nem ajánlatos a többivel együtt sütni. Amikor puha lett és megbarnult, kivettem és lehúztam a héjukat.
A hagymát nagyobb kockákra vágtam, és üvegesre dinszteltem a felforrósított olajban, beletettem a nagyobb darabokra vágott fokhagymát, a hámozott, felkockázott paradicsomokat, és hagytam, amíg a paradicsom levet eresztett. Néhány percig pároltam az egészet. Közben a sült zöldségeket lecsepegtettem, kockára vágtam, és belekevertem a hagymás paradicsomba. Két percre visszatettem a lángra, majd beleszórtam a fűszereket és a feta kockákat.
Kövesd Krumpli képeit:
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
