08/20080
Kókuszos szilvás sütemény
Gondolom, mással is megtörténik, hogy eszébe jut egy gyerekkori íz, illat, bekúszik egy kép, de nem több. A gondolat azonban nem hagyja békén, az ember keresi az egészet. Ha előkerül valahonnan a recept, az is megtörténhet, hogy egészen más az íze, mint amire emlékeztünk, az emlékek tették finommá. Vagy gyerekként az volt, de felnőttként már nem szeretjük. Szerencsés esetben azonban pont olyan, mint ahogy az emlékeinben él, visszavarázsol a boldogságos gyerekkorba, ami számomra egyúttal a békét is jelenti.
Történt már velem ilyesmi, nem is egyszer. Volt egy diós sütemény, amit olyan ötévesen ehettem nagymamáéknál. Körülbelül tizenöt év múlva jutott eszembe. Tudtam, hogy mikor kóstoltam, hogy kik voltak még ott vendégségben, emlékeztem arra, hogy nézett ki. Anyukámék - akik nem voltak ott -, nem emlékeztek semmire. Nagymamát nyaggattam, neki egy idő után rémleni kezdett valami, de fogalma nem volt, honnan volt a recept, sőt arra sem emlékezett, hogy máskor is készített volna hasonlót. Aztán nagymama meghalt, és két éve lapozgattam az egyik ránk hagyott szakácskönyvét. És egyszer csak ott volt előttem a recept! Természetesen azonnal ki kellett próbálnom, és csodák csodája: ugyanaz az íz volt, amire emlékeztem. Épp itt az ideje, hogy megint elkészítsem:)
Most egy szilvás süteményt keresek. Azt, ami az emlékeimben él. Olyanokra emlékszem, hogy nagyon finom volt, de semmi mást nem tudok felidézni. Talán azt, ahogyan a szilvák állnak sorban a sütemény tetején, de az is lehet, ezt csak most képzeltem el. Valakinél ettük, és azt követően kezdtük el sütni otthon is, tehát nem ősrégi családi recept. Ilyenek rémlenek, de nem tudom, milyen tésztája volt, sőt, azt sem, hogy valós ez az emlék, vagy álmodtam.
Minden esetre megkérdeztem édesanyát, hátha ő tudja, miről beszélek. Persze édesanya az ilyen kéréseimet komolyan veszi, ha nem is tudja, mit szeretnék, otthon felforgat mindent, de most nem járt sikerrel. Neki is csak halványan rémlik valami, de nem találta, viszont küldött helyette egy másik receptet, a következő szöveggel: „olyan finom lesz a kókusztól, hogy az egészet meg tudnám enni.” Meggyőzött.
Hozzávalók:
A tésztához:
25 dkg liszt
10 dkg cukor
20 dkg hideg vaj
3 tojássárgája
2 ek vaníliáscukor (ezt én készítem, cukorba rejtett vaníliarúddal)
A tetejére:
75 dkg szilva
5 tojásfehérje
2 ek vaníliáscukor
20 dkg cukor
egy ek rum
15 dkg kókuszreszelék
csipetnyi só
A tésztához összegyúrtam a hozzávalókat, és fél órára a hűtőbe tettem. Közben kemény habbá vertem a fehérjéket, beleforgattam a negyedekre vágott szilvát és a többi hozzávalót. A kinyújtott tésztával kibéleltem a tepsit, és 180 fokra előmelegített sütőben tíz percig sütöttem. Ezután rátettem a habos szilvát, és addig sütöttem, míg a teteje megpirult.
Kihűlve könnyebb szeletelni. Túléli a biciklin való utazást is, bár ebben az esetben picit deformálódik:)
08/20081
Kecskesajtos, pestos spenótfalatkák
Annyi mindennel vagyok elmaradva, hogy nem is tudnám, hol kezdjem, de a hétvége eldöntötte. Horányban voltunk, AA-ék hívtak meg, köszönjük, igazán nagyon jól éreztük magunkat. Bicikliztunk, kétszer hajóztunk, Dunát néztünk, főztünk, ettünk, jókat beszélgettünk, és nagyot aludtunk. Tartalmas hétvége volt, ráadásul nem voltunk a fővárosban!:)
Természetesen készültem, sütöttem ezt-azt, bár Krmpl hevesen tiltakozott: kijelentette ő semmilyen élelmiszert nem hajlandó a biciklijén vinni, nem kell semmi, van ott bolt. Szerencsére, nekem nagyon helyes biciklikosaram van, abba belefért minden. Kicsit nehéz lett, a hirtelen kanyarokat nem tudtam hirtelen venni, de kiértünk. 
Krmpl sütött kenyeret, ami még Attilának is ízlett, pedig ő nem eszik kenyeret. Ez viszont emlékeztette a gyerekkori észt barnakenyerekre. Én süteményt sütöttem, készítettem rozmaringos, joghurtos padlizsánsalátát, és kecskesajtos, bazsalikomos spenótfalatkákat.
Ez utóbbit péntek este találtam ki, és nem kerestem rá interneten, tehát nem tudom, ki mindenki készített hasonlót már:)
A spenótnak nem tudok ellenállni, ez valahogy mindig belekerül a szatyorba a szombati piacozások során, pedig ugye próbálkozom. Ja, meg a bazsalikom. Viszont nem került rájuk sor. A bazsalikomból készítettem diós pestot, a spenótot pici olívaolajon megfonnyasztottam, és betettem a hűtőbe azzal, hogy valamit kitalálok. Hát ez született belőle. Merthogy a spenót-bazsalikom kombinációt nem tudom megunni.
Kellett még hozzá a muffin forma, amit megvásároltam ugyan, de megint rájöttem, hogy nem nagyon szeretem a muffint. Vagy még nem találtam meg azt, amit nem érzek túl tömörnek. Tehát alternatív hasznosításban gondolkodom.
Annyira ízlett mindenkinek, hogy azonnal receptet akartak tudni. Íme!
Hozzávalók:
fél kg spenót
két evőkanál pesto
hat dkg liszt
két tojás
kevés kecskesajt
három apró paradicsom
két evőkanál olívaolaj, meg egy kevés a spenót alá
fél kk sütőpor
só
A spenótot megmostam, egy kanál olajon megfonnyasztottam, és apróra vágtam. Összekevertem a pestoval, a tojásokkal, a liszttel, sütőporral, sóztam. (A sütőpor kísérlet, legközelebb megpróbálom nélküle, lehet, hogy elmaradhat.) A muffinforma aljába tettem egy kanállal, ráhelyeztem egy sajtkockát, meg egy negyed paradicsomot, és befedtem egy másik kanál spenótos keveréket.
180 fokra előmelegített sütőben 15 perc alatt megsütöttem.
08/20082
A Klasszban (l)enni klassz!
Háromszor próbálkoztunk, mint a mesében, és harmadjára sikerült. Először mi gondoltuk meg magunkat, mire odaértünk, másodszor hely nem volt. A héten viszont eljött a Klassz étterem napja!
Kellemesen hűvös fogadott odabent (nekem hideg, de kardigán mindig van nálam, és ebből a szempontból nem én vagyok a mérvadó), amint beléptünk, azonnal termett előttünk egy pincér, aki az asztalhoz kísért bennünket.
Megkaptuk az A4-es étlapot, aminek az egyik oldalán szerepel mind a 24 étel. Átláthatóan, segítve a kissé bizonytalan vendégeket is. Négy leves, négy előétel, tíz főétel, és négy desszert. A főételek között szerepel vega, szárnyas, disznó, bárány, magyaros és halból készült fogás is. A desszertek között friss gyümölcs, amivel itthon igazán csak elvétve találkozni. Első ránézésre látszott, hogy igazodtak az idényhez, és valószínű, időről-időre újul az étlap.
Nem voltam éhes, Krmpl viszont határozottan. A választásunkon is ez tükröződött:) Bár több minden vonzott, de a kacsamáj tokaji mártásban, meggyel, azonnal eldöntött mindent. Krmpl palóclevest kért, tojásos nokedlivel. Puff neki, gondoltam, mert akkor még nem tudtam semmit. A bor kiválasztásához a pincér segítségét kértük, meggyőzően mondta el, mihez mit és miért ajánl.
Előételként álomfinom kenyeret és egy kis tégely vajat kaptunk. A kenyereket reggel és délután sütik, fehéret és barnát, helyben. Mint a pincértől megtudtuk, ez öt-öt órát jelent, időigényes feladat. Szerintünk megéri. Később felajánlották, hogy hoznak még, mi nem kértünk, de nagyon szívesen emlékezünk rá.
Semmiben nem csalódtunk. A palóclevest a tányérra előre kikészített tejföl és zöldpaszuly pont annyira hűtötte le, hogy az ehető volt. Ízlelőbimbóinknak jólesően savanyú, egyszóval: finom.
A második fogás közben olyannak tűnhetett, mintha a pincérek rémét, az étteremtesztelőt alakítottuk volna. A tévesen kihozott sült kacsát mangómártással azonnal és határozottan visszaküldtük. Jól nézett ki, de én májra készültem, tokaji mártásban. Szemrebbenés nélkül kértek elnézést, mondták, hogy nagyon igyekeznek a májjal, és már el is tűnt a tányérom. Később egy pillanatra még visszatértek, elnézést kértek még egyszer, mindezt mosolyogva, és úgy, hogy én sem éreztem kellemetlenül magam. Krmpl közben kezébe vette az evőeszközöket, és abban a pillanatban hangos csörömpöléssel ért földet a kése. Jóformán fel sem vette, egy pincér máris ott termett, elkérte, és hozta a tisztát. Ezt az akadályt is hiba nélkül vették. Ekkor úgy döntöttünk, hogy felhagyunk az étteremtesztelői szereppel. Ezután kiderült, hogy mégiscsak nagyszerű választás volt a tojásos nokedli. Könnyű volt, friss és puha, a vaj érződött rajta, és ez nagyon jót tett neki.
Közben megérkezett a máj, ami már látványként is gyönyörűséges volt. Az első falat után átértékelődött bennünk az „elolvad a számban” kifejezés. Ezentúl ez lesz a mérce. A tokaji mártás és az enyhén párolt meggy ragyogó ötletnek bizonyult.
Desszertekre már nem került sor, nem fért belénk. A borok és a pálinka (Pannonhalmi keserű) remek kísérőknek bizonyultak. (A Klasszban borbolt is működik, közel ötven bort lehet helyben megkóstolni, és megvásárolni. A sok palack „öltözteti” a helyet, mint ahogy a nagyvirágos tapéta, és a pincérek hasonló stílusú köténye is.)
Miközben kortyolgattuk az italokat, jó volt nézni a pincérek sürgés-forgását, Krmpl meg is jegyezte, itt szeretnek dolgozni az alkalmazottak.
Fizetésnél (6300 forint) elkértük a vendégkönyvet, hogy valami kedveset írjunk bele. (Ha már egy ideig oly sikeresen alakítottuk az étteremtesztelő szerepét!) Na, ekkor kis sürgés-forgás támadt, kulcscsomók zörögtek, az egyik pincér el is tűnt egy rövid időre, majd sajnálkozva mondták, hogy nem találják. Nyilván nem túl gyakori szokás az ilyesmi, de végül kölcsönösen megegyeztünk: már csak ezért is vissza kell térnünk a Klasszba!
A képeket az étterem honlapján találtam, köszönöm.
07/20084
Vörösboros marhapörkölt somlekvárral
A szittyapörköltről (ugyanis O-ék maguk között csak így nevezik), már évekkel ezelőtt hallottam, de megfeledkeztem róla. Pénteken egy nagyon vidám este közepette megint felmerült. O elmesélte, hogy nem volt otthon igazi szilvalekvárja, és kipróbálta anyukám somlekvárjával, amit szintén évekkel ezelőtt ajándékoztam neki. Legnagyobb meglepetésére finomabb lett, mint a szokásos, igazi szilvalekvárral.
Ezzel újabb távlatok nyíltak meg a féltve őrzött somlekvárok felhasználása előtt, tehát azonnal ki kellett próbálnom. Nem csalódtam.
Az még hozzátartozik a történethez, hogy a somlekvár szerintem a lekvárok irálya enyhén fanyar ízével. Sok évvel ezelőtt találtunk egy sombokrot, ami tele volt érett sommal. Azonnal szedtünk egy hatalmas szatyorral, majd otthon szembesültünk a ténnyel, hogy annyi somot soha nem eszünk meg nyersen. Hirtelen felindulásból anyukámmal lekvárt főztünk belőle. Annyira finom lett, hogy évekig emlegettem.
Néhány éve édesapa talált egy másik bokrot, ami szintén bőven termett, ismét nekikezdtek a lekvár főzésnek…
A somlekvár készítése azonban az egyik leghálátlanabb feladat. Ez a gyümölcs ugyanis viszonylag nagy magot rejt magában, ami ráadásul még az érett somból sem csusszan ki könnyedén, meg kell dolgozni vele. Édesapa próbálkozott mindennel, a meggymagozó mintájára különböző szerkezeteket talált ki, de egyik sem vált be, maradt a kézi magozás. Ehhez képest a fokhagyma pucolás is üdítő feladat, de az eredmény nagyon megéri!
Hozzávalók:
fél kg marhalábszár
kevés szalonna
egy nagy fej vöröshagyma
egy paprika
két deci vörösbor
egy kis üveg somlekvár (vagy szilvalekvár)
késhegynyi őrölt kömény
egy maréknyi szárított kakukkfű
só
A húsról levágtam a hártyát, az inakat, és felkockáztam. A szalonnát is kisebb kockákra vágtam, és kisütöttem a zsírját. Ezen tíz percig fonnyasztottam az apróra vágott hagymát, majd rádobtam a húst, és addig kevergettem, míg minden oldala átsült. Beletettem egy paprikát, az őrölt köményt és a kakukkfüvet, felöntöttem egy kevés vízzel, és fedő alatt főztem-főztem-főztem. Körülbelül két óra múlva beleöntöttem a bor felét. Amikor már majdnem teljesen puha volt a hús, sóztam, és ráöntöttem a bor másik felét. Amikor kész lett, hozzákevertem a lekvárt. Frissen sült zsemlével ettük.
07/20080
Emma majdnem belebukott
Emma azóta kiheverte, de rettenetes napja volt a múlt pénteken. Szokásos körútjára indult, de nem a megszokott irányban. Nagy a kert, neki meg kalandozni volt kedve, ez szerintem érthető is. Csakhogy az árokkal nem számolt a mi Emmánk! Annyira nem, hogy még az ő csigalassúsága is gyors tempónak bizonyult, majdhogynem belegurult. Csakis lélekjelenlétének köszönhette, hogy megúszta.
A tett színhelyén ő maga is annyira meglepődött, hogy nem is volt ideje megijedni. Csak utólag, amikor végiggondolta a napját, remegett bele a történtekbe…
Kövesd Krumpli képeit:
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
