03/20090
VKF!XXIII - Mézes, pirított dió
Volt egy pillanat, amikor azt gondoltam, ezt a fordulót kihagyom. Aztán megembereltem magam, és az egyből kettő lett. Igaz, a kettő együtt nem vett el az életemből 30 percnél többet.
A mézes dió mellé készült sós is, ezzel azonban BeckZsu megelőzött:) A sós és a mézes változat is remek ropogtatnivaló azokra az alkalmakra, amikor az ember megkíván valamit, de semmi kedve komolyabb műveletek elvégzésére. Amikor egy tojás feltörése is annak számítana. Persze csak abban az esetben, ha van otthon tisztított dió…
Hozzávalók:
dió
méz
A diót száraz serpenyőben megpirítom, és még forrón hozzákeverek egy kis mézet. Egy marék dióhoz egy evőkanálnyit.
03/20095
VKF!XXIII - Törökméz, a keleti csemege
A kolozsvári színházban próbáltuk A Pál utcai fiúkat, és a legelején volt valami játék a törökmézzel. A szöveg alapján el nem tudtuk képzelni, hogyan lehet megcsinálni, és mondogattuk a rendezőnek, hogy ez nem lehetséges. Szemmel láthatóan nem értette, miért akadékoskodunk. Végül bevittünk egy darabot ebből az édességből, és kiderült, hogy nem ugyanarról beszélünk. Erdélyben (Romániában) ugyanis más a törökméz, mint Magyarországon.
Gyerekkoromból még emlékszem, a városban a török bácsika tolta az üveges szekerét, benne mindenféle földi jóval, többek között törökmézzel. Volt egy boltja is, de nem bízta a véletlenre a napi bevételt, körbejárta a környező kis utcákat, és kínálta az áruját. A boltot később lebontották, a bácsika is eltűnt, a családban pedig nem akadt senki, aki folytatta volna a hagyományt.
Szerencsére azonban a törökméz nem veszett homályba, a mai napig lehet kapni a boltokban. Általában földimogyoró van benne, én azonban azt nem nagyon szeretem, és tulajdonképpen bármilyen maggal finom.
Nem tudom, melyik törökméz az igazi, de tény, hogy ezzel a változatával Izraelben is találkoztam már, sőt a múltkor valamelyik boltban itthon is láttam, keleti csemege néven árulták.
Körülbelül húsz perc alatt elkészül, bár meg kell várni, míg kihűl. A baklavát szeretők ezt is imádni fogják.
Nekem is van valahol receptem, de az most éppen egy doboz mélyén várja a szebb napokat. Rövid keresgélés után ennek alapján készítettem el.
Hozzávalók:
17,5 dkg méz
30 dkg cukor
két evőkanál víz
egy tojásfehérje
30 dkg mandula
A cukrot benedvesítem a mézzel, belekeverem a mézet, és felteszem főni. Miután elolvadt a cukor, tíz percig hagyom, hogy forrjon. Közben megpirítom, és apróbb darabokra vágom a mandulát. Ha letelt a tíz perc, félrehúzom az edényt, és körülbelül egy percig hűlni hagyom. Ealatt kemény habbá verem a tojásfehérjét, majd a forró mézes-cukros keveréket állandó keverés közben hozzáöntöm a habhoz.
Belekeverem a mandulát, sütőpapírral bélelt tepsibe öntöm, és beteszem a hűtőbe. Ha hideg, éles késsel szeletelem.
02/20092
Szervezek:)
Kaptam egy kedves levelet, csatoltak hozzá egy egérrel rajzolt paszulyt. (Hm, ez elég viccesen hangzik...) Köszönöm!
Ha eddig folyamatosan az volt az érzésem, hogy mindig rohanok, akkor a mostani időszakra már nincsenek szavaim. De sikerül mindent elintéznem, igaz, két olyan dolgot is egy napra időzítettem, amit teljesen lehetetlen egyidőben megcsinálni. Csak kicsit kell átszerveznem a magam és még 12 ember életét és két hétvégéjét...
Hétvégén láttam havat is, akkor még nem tudtam, hogy Budapestre is beköszönt a havas tél. A fotókon látszik, hogy az elszántabbak mezítláb futottak a hóban, hát erre én nem tudtam rászánni magam. Túl hirtelen jött, nekem erre rá kellet volna készülnöm:)
Mától böjt van, erről is szerettem volna írni hosszabban, remélem valamikor lesz rá időm. Annyit elöljáróban, hogy a torkos csütörtök régen a húshagyó kedd előtti héten volt, ekkor ettek meg minden húst, hogy ne maradjon a böjtös időszakra. Húshagyó kedden jóllaktak fánkkal, aztán jöhetett a negyven nap, ami tulajdonképpen 47. A negyven nap ugyanis csak a hétköznapokra vonatkozik. Jól ki van ez találva!
02/20091
Gyömbéres kacsa kelbimbóval
Kaptunk egy jókora darab gyömbért. Az konyhapulton várta, hogy történjen vele valami. Néztük egymást.
Vásároltam egy fél kiló kelbimbót. Ahányszor kinyitottam a hűtőt, elhatároztam, most már tényleg kitalálom, mi legyen belőle.
Ezt néhány napig játszottam, és közben kifogásokat kerestem, hogy miért nem készítek már valamit. És akkor ismét egy ízt éreztem meg a számban: a gyömbéres kacsáét, amit még nem ettem, de éreztem, hogy jó lehet.
Vásároltam másfél kacsamellet, miután úgy ítéltem meg, hogy egy kevés lesz kettőnknek. (Nem lett volna, de hidegen is finom volt.)
Majd rákerestem a googleban, és chili és vaníliánál találtam valamit, ami nagyon hasonlított az elképzeléseimhez. Immár megerősítve éreztem magam, és annyira, de annyira finom lett… Olyan babérlearatós.
Megadom ugyan, hogy miből mennyit tettem, de olyan igazi beledobálós étel. Ami van otthon, és eszünkbe jut, azzal nyugodtan lehet variálni. A gyömbér és a fűszerkeverék a lényeges, nálunk az arab hétfűszer-keverék tökéletesen bevált. (Kínai ötfűszer nincs itthon, de most már beszerzem.)
Hozzávalók:
másfél kacsamell
fél kg kelbimbó
két közepes hagyma
két sárgarépa
egy fél póréhagyma
arab hétfűszer-keverék
só
A zöldségeket megpucolom, a répát és a hagymát nagyobb darabokba vágom. Egy tepsibe beleszórok mindent. A kacsamellen a bőrt bevagdosom, bedörzsölöm sóval, és alaposan megszórom a fűszerkeverékkel. Ráhelyezem a zöldségek tetejére, és 160 fokra előmelegített sütőben, puhára sütöm, kb. két óra alatt. (A kacsabőrből elegendő zsír olvad ki, nem kell meglocsolni a zöldségeket.) Kicsit hűlni hagyom, majd a húst felszeletelem.
Párolt rizsre halmozom a zöldségeket, ráhelyezem a húst, és meglocsolom szójaszósszal.
02/20098
A buddhista szerzetes és a banánkenyér
Néhányszor már írtam arról, hogy nagyon nehéz szívvel dobok ki élelmiszert. A kenyér megoldódott, Ilonkának elvihetem, megeszik a disznók. A maradékokat meg igyekszem időben hasznosítani, bár kétségtelen, nem mindig sikerül száz százalékosan.
A legtöbbször úgy bukom el, hogy a szombati piacozáskor elcsábulok, túl sok alapanyagot vásárolok, amit aztán itthon nem tudok megfelelő körülmények között tartósítani, és elromlik. Ez a szerencsésebbik eset, mert legalább nem pazaroltam a főzésre további energiát: gázt, áramot. Azzal is szoktam magam vigasztalni, hogy legalább segítettem az őstermelőkön, vásároltam tőlük. Igen ám, de ez eléggé sántít, hiszen más megközelítésből egyenesen a szemétbe dobtam a kétkezi munkájukat. Ez pedig nagyon rosszul hangzik. (Zöldséget az esetek döntő többségében piacon vásárolok, ha nincs itthon, inkább kitalálok valami mást. Megvannak a kedvenc őstermelőim, akik egészen biztosan nem a nagybani piacon vásárolnak. Számomra fontos, ha lehet választani, minél kevesebb ételhez társuljon harag, düh. Egy őstermelő minden répáját szereti, úgy veszi kézbe, hogy nézni is öröm. Erről itt is lehet olvasni egy jó írást.)
Aztán pénteken találkoztam E.-vel, aki Dél-Koreában él és tanul hét éve, buddhista szerzetesnő lesz belőle. Most fejezte be az iskolát, és a tanítójától kapott ajándékba egy repülőjegyet Budapestre. (Egy tanító, ha elvállal egy tanítványt, gondoskodik annak ellátásról is. Maga varratja a ruháit, ő állja mindenféle költségeit, és ha úgy gondolja, a tanítvány elég érett rá, hazaküldi. Azaz megveszi a repülőjegyét. A tanítványnak ugyan van pénze, mert az egyház róla is gondoskodik, de a tanító úgy érzi, ezt is neki kell állnia, hiszen még ő az ”anyja”. Így is nevezik: az anyaszerzetese.) E. három éve volt itthon először, és akkor elmesélte, hogy a szerzetesjelöltek egyik első próbája, hogy maguknak kell megszerezniük a mindennapi betevőjüket. Azaz magyarul koldulniuk kell, de nem kéregetve, hanem járniuk kell, és ha megkínálják őket, azt el lehet fogadni. (Ott persze ezt a világiak is tudják, ruházatukról felismerik a tanulókat, és segítik, támogatják is őket.) Igen ám, de a tapasztalatlan jelöltek nem mindig járnak jó helyen, nem mindig kapnak ételt, ebben az esetben éhesek maradnak. Az is megtörténhet, hogy több napon keresztül.
Mondanom sem kell, ez a része az történeteinek nagyon megragadta a társaságot, most is előkerült az étkezés. E. elmesélte, hogy neki már nem kell koldulnia, a tanulás ezen szakaszán túljutott. Most viszont az étkezés egy másik oldalát ismerte meg. A kolostorok semmilyen felajánlást nem utasíthatnak vissza. Támogatók bőven akadnak, ha valakin egyszer segített az egyház, az sokszor egész életében gondoskodik a szerzetesekről, rendszeresen ellátja őket adományokkal. Vannak olyan kolostorok, ahol annyi ételt kapnak, hogy kijelölnek szerzeteseket, akiknek az a „munkájuk”, hogy naponta meg kell enniük bizonyos mennyiségű ételt. Mert semmilyen táplálékot nem szabad eldobni, és tovább sem adhatják. Azt vallják ugyanis, hogy ha valaki nekik felajánl bármilyen ételt, az számít arra, hogy az elfogyasztás öröme visszatér hozzá áldásként. Ha továbbadják, akkor a felajánló nem részesül ebben, ami elképzelhetetlen, mert tisztelik annyira az adakozót, hogy ettől a jótól nem foszthatják meg. 
E. persze sokat mesélt a szerzetesi életükről, illetve a miértekről. Hogy mit miért tesznek úgy, ahogy, egyáltalán mi a jó neki ebben a létformában. Teljes mértékben meggyőzött mindenkit, látszott rajta, hogy ő boldog, tényleg a saját útját járja. Nem menekült valami elől, hanem felismerte, hogy hol a helye ebben a világban. Bár azt hiszem, a társaságból senki nem vállalná a szerzetességet, mindenki boldogan és lelkében olyan békével ment haza, amit csak nagyon ritkán tapasztalhatunk meg.
A találkozó után hazaértem, és szembesültem ismét a két nagyon érett banánnal, ami egy hete hevert az asztalon, és egyikünk sem kívánta meg. Kaptuk ajándékba, de nem nagyon szeretjük, így benne volt a pakliban, hogy csúfosan végzi. Lelkiismeretem azonban felébredt, és már fel sem merült, hogy eldobom, hanem keresni kezdtem egy receptet, amiben felhasználhatom.
Megtaláltam, picit változtattam az adagokon, felhasználtam további alapanyagokat, amelyek sorsukra vártak, és olyan jóérzéssel fogyasztottuk el, amilyent már régen nem éreztem. Pedig alapjáratban úgy gondoltam, nem is szeretem a banánkenyeret.
Hozzávalók:
két érett banán
két tojás
10 dkg vaj
15 dkg kefir
10 dkg cukor
egy bögre liszt
egy teáskanál sütőpor
10 dkg darált dió
5 dkg étcsokoládé
A banánokat villával összetöröm, hozzákeverem a tojásokat, a szobahőmérsékletű vajat, a cukrot. A sütőport összekeverem a liszttel, és a dióval együtt ezt is a banános keverékbe teszem. Kicsit összedolgozom kanállal, beletördelem a csokoládét, majd kivajazott gyümölcskenyérformába öntöm.
160 fokra előmelegített sütőben egy órát sütöm. Megvárom ameddig kihűl, kiborítom, és hidegen szeletelem.
A képeket itt és itttaláltam, köszönöm.
Kövesd Krumpli képeit:
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
