A buddhista szerzetes és a banánkenyér

Néhányszor már írtam arról, hogy nagyon nehéz szívvel dobok ki élelmiszert. A kenyér megoldódott, Ilonkának elvihetem, megeszik a disznók. A maradékokat meg igyekszem időben hasznosítani, bár kétségtelen, nem mindig sikerül száz százalékosan.

A legtöbbször úgy bukom el, hogy a szombati piacozáskor elcsábulok, túl sok alapanyagot vásárolok, amit aztán itthon nem tudok megfelelő körülmények között tartósítani, és elromlik. Ez a szerencsésebbik eset, mert legalább nem pazaroltam a főzésre további energiát: gázt, áramot. Azzal is szoktam magam vigasztalni, hogy legalább segítettem az őstermelőkön, vásároltam tőlük. Igen ám, de ez eléggé sántít, hiszen más megközelítésből egyenesen a szemétbe dobtam a kétkezi munkájukat. Ez pedig nagyon rosszul hangzik. (Zöldséget az esetek döntő többségében piacon vásárolok, ha nincs itthon, inkább kitalálok valami mást. Megvannak a kedvenc őstermelőim, akik egészen biztosan nem a nagybani piacon vásárolnak. Számomra fontos, ha lehet választani, minél kevesebb ételhez társuljon harag, düh. Egy őstermelő minden répáját szereti, úgy veszi kézbe, hogy nézni is öröm. Erről itt is lehet olvasni egy jó írást.)

Aztán pénteken találkoztam E.-vel, aki Dél-Koreában él és tanul hét éve, buddhista szerzetesnő lesz belőle. Most fejezte be az iskolát, és a tanítójától kapott ajándékba egy repülőjegyet Budapestre. (Egy tanító, ha elvállal egy tanítványt, gondoskodik annak ellátásról is. Maga varratja a ruháit, ő állja mindenféle költségeit, és ha úgy gondolja, a tanítvány elég érett rá, hazaküldi. Azaz megveszi a repülőjegyét. A tanítványnak ugyan van pénze, mert az egyház róla is gondoskodik, de a tanító úgy érzi, ezt is neki kell állnia, hiszen még ő az ”anyja”. Így is nevezik: az anyaszerzetese.) E. három éve volt itthon először, és akkor elmesélte, hogy a szerzetesjelöltek egyik első próbája, hogy maguknak kell megszerezniük a mindennapi betevőjüket. Azaz magyarul koldulniuk kell, de nem kéregetve, hanem járniuk kell, és ha megkínálják őket, azt el lehet fogadni. (Ott persze ezt a világiak is tudják, ruházatukról felismerik a tanulókat, és segítik, támogatják is őket.) Igen ám, de a tapasztalatlan jelöltek nem mindig járnak jó helyen, nem mindig kapnak ételt, ebben az esetben éhesek maradnak. Az is megtörténhet, hogy több napon keresztül.



Mondanom sem kell, ez a része az történeteinek nagyon megragadta a társaságot, most is előkerült az étkezés. E. elmesélte, hogy neki már nem kell koldulnia, a tanulás ezen szakaszán túljutott. Most viszont az étkezés egy másik oldalát ismerte meg. A kolostorok semmilyen felajánlást nem utasíthatnak vissza. Támogatók bőven akadnak, ha valakin egyszer segített az egyház, az sokszor egész életében gondoskodik a szerzetesekről, rendszeresen ellátja őket adományokkal. Vannak olyan kolostorok, ahol annyi ételt kapnak, hogy kijelölnek szerzeteseket, akiknek az a „munkájuk”, hogy naponta meg kell enniük bizonyos mennyiségű ételt. Mert semmilyen táplálékot nem szabad eldobni, és tovább sem adhatják. Azt vallják ugyanis, hogy ha valaki nekik felajánl bármilyen ételt, az számít arra, hogy az elfogyasztás öröme visszatér hozzá áldásként. Ha továbbadják, akkor a felajánló nem részesül ebben, ami elképzelhetetlen, mert tisztelik annyira az adakozót, hogy ettől a jótól nem foszthatják meg.



E. persze sokat mesélt a szerzetesi életükről, illetve a miértekről. Hogy mit miért tesznek úgy, ahogy, egyáltalán mi a jó neki ebben a létformában. Teljes mértékben meggyőzött mindenkit, látszott rajta, hogy ő boldog, tényleg a saját útját járja. Nem menekült valami elől, hanem felismerte, hogy hol a helye ebben a világban. Bár azt hiszem, a társaságból senki nem vállalná a szerzetességet, mindenki boldogan és lelkében olyan békével ment haza, amit csak nagyon ritkán tapasztalhatunk meg.

A találkozó után hazaértem, és szembesültem ismét a két nagyon érett banánnal, ami egy hete hevert az asztalon, és egyikünk sem kívánta meg. Kaptuk ajándékba, de nem nagyon szeretjük, így benne volt a pakliban, hogy csúfosan végzi. Lelkiismeretem azonban felébredt, és már fel sem merült, hogy eldobom, hanem keresni kezdtem egy receptet, amiben felhasználhatom.

Megtaláltam, picit változtattam az adagokon, felhasználtam további alapanyagokat, amelyek sorsukra vártak, és olyan jóérzéssel fogyasztottuk el, amilyent már régen nem éreztem. Pedig alapjáratban úgy gondoltam, nem is szeretem a banánkenyeret.

Hozzávalók:

két érett banán
két tojás
10 dkg vaj
15 dkg kefir
10 dkg cukor
egy bögre liszt
egy teáskanál sütőpor
10 dkg darált dió
5 dkg étcsokoládé

A banánokat villával összetöröm, hozzákeverem a tojásokat, a szobahőmérsékletű vajat, a cukrot. A sütőport összekeverem a liszttel, és a dióval együtt ezt is a banános keverékbe teszem. Kicsit összedolgozom kanállal, beletördelem a csokoládét, majd kivajazott gyümölcskenyérformába öntöm.

160 fokra előmelegített sütőben egy órát sütöm. Megvárom ameddig kihűl, kiborítom, és hidegen szeletelem.

A képeket itt és itttaláltam, köszönöm.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.