Édeskrumplis, spenótos, tehéntúrós lepény

Új-Zélandban (talán még lesz egy-két bejegyzés, ami így kezdődik), mindenféle ételt kipróbáltunk az olasz éttermeken kívül. Olasz pizzát nagyon sok helyen ehetek még, és bármennyire bizonygatták, hogy ott az is finom, ezt nyugodt szívvel hagytam ki.

Miután három hét alatt nem lehet kipróbálni mindent, és így is folyamatosan azt éreztem, hogy egy falatot sem bírok ennie a hátralévő időben, persze, hogy néhány dolog kimaradt. Például a maori hangi (forró kövekkel, földbe ássák az ételt), amit nem lehet bárhol megkóstolni, de amikor alkalmunk lett volna, valóban nem tudtunk enni egy falatot sem.

Merthogy igyekeztünk minél több mindent kipróbálni, minél több helyen enni. Sokszor álltam fel úgy, hogy oda muszáj visszamenni, aztán jött a következő hely, ahol ugyanazt gondoltam.



Először is ott vannak a gyümölcsök. Mindenféle fura formájú, nevű akármi, sokat ott láttam először. Mindent megkóstoltam, de végül maradtam a kivinél. Két fajtát lehet kapni: az itthon is megszokott zöldet, és az arany kivit. Ez utóbbi kicsit hosszúkásabb, nem szőrös és aranysárga a belseje. Ízük nagyjából egyforma. Mézédes, savanyúságnak nyoma nincs bennük.



Aztán megkóstoltam a világhírű új-zélandi bárányt, mely méltán nyerte el a világ legfinomabb báránya jelzőt. Gyerekkorom húsvétjai köszöntek vissza, amikorra apai nagyapám beszerezte a „szopós bárányt” – vagyis olyat, amelyik még nem evett füve -, faszénen megsütötte. Ebédre ettük újhagymával és kenyérrel, a külön, csak húsvétkor használt nyeles vágódeszkáról. Nyilván, ott sincs egész évben szopós bárány, de az biztos, hogy csak bizonyos korig készítenek belőle ételt. A birkáknak csak a gyapjúját hasznosítják. Nagyon sokszor édeskrumplival kínálják – remek párosítás. Mindenhol ezt akartam enni, szerencsémre nem mindenhol volt, így mást is megkóstolhattam. (Egy ismerősünk mesélte, hogy a nyolcvanas évek második felében magyarországi szakemberek a fejükbe vették, hogy itthon is megpróbálkoznak a méltán híres új-zélandi bárány tenyésztésével. Rengeteg pénzt elköltöttek arra, hogy szakembereket utaztattak ki, hogy tanulmányozzák az ottani báránytenyésztést. Újabb rengeteg pénzt költöttek arra, hogy behozzák az állatokat. Aztán itthon rájöttek, hogy az ottani füvet itt nem tudják biztosítani és a nagyszerűnek tűnő tervből nem lett semmi.)

Majd jöttek a tenger gyümölcsei és a különböző halak. Erről írok majd egy külön bejegyzést.

A kacsa, ami után meg kellett állapítanom, hogy eddig fogalmam nem volt arról, mit jelent az, hogy valami elolvad az ember szájában.



A helyi borok, no meg az olívaolaj! Az új-zélandi borokról most már kezd tudomást szerezni a világ, bár még most is rá tudnak csodálkozni egy-egy bemutatón, hogy a világ másik felén is készülnek olyan italok, amiről ma már muszáj tudomást venni. Pedig nem régen kezdték a borászkodást. Waiheke szigetén mindössze húsz éve. És olívaolajat préselnek. A szőlők mellett vannak az olajfaültetvények, az olajbogyóból sajtolt olajat ugyanúgy lehet kóstolni, mint a bort. Az éttermekben ahogy leül a vendég, ízelítőül azonnal kihozzák az olajat friss kenyérrel. Amikor megkóstoltam, azt éreztem, hogy fordult egyet a világ, ilyen finomat soha életemben nem ettem. Bombaként robbant a számban az ezerféle íz, minden falatnál újabb és újabb oldaláról mutatkozott. Ha valaki arra jár, ki ne hagyja, nagyon meg fog lepődni, és kicsit átértékeli a világról való elképzeléseit. Becsszóra nem nagy szavak ezek:)



A fagylalt, amiből ott a gombóc tényleg egy teljes gömböt jelent, és egy darab akkora, mint itthon három. Kétszer is beleestem abba a csapdába, hogy hármat kértem, majd csak nyögtem, alig bírtam megenni. De hát muszáj volt megkóstolnom, a csokisat, vaníliásat meg a karamellt, én mindenhol ezzel a hárommal tesztelem a fagylaltot. De a hokey pokey-t sem hagyhattam ki (szódabikarbónával lazított karamell), meg a medvecukor ízűt, és egy másik helyen a díjnyertes vaníliát.

A különböző éttermek és étkezdék. A kínai piac mellett a kis, eldugott kínai étterem, amit csak azért találtunk meg, mert minden kapualjba is benéztünk, miután már elmúlt a hivatalos ebédidő, és minden más be volt zárva. A szemmel láthatóan kizárólag kínaiakra számító menzában a leves… Tényleg érthetetlen, hogy az itthon kapható a kínai ételek legnagyobb része miért „egyeníző”. Viszonylag egyszerű, piacon megvásárolható hozzávalókból is kínai csodát lehet főzni. De még milyet!

Nagyon hangulatosak a koreai helyben sütögetős éttermek. Minden asztal közepén vagy egy kis sütő, az ember a tányérján felhalmozza a mindenféle nyers húst, zöldséget, különböző szószokat, köreteket, majd elkezd sütögetni. Jópofa, kedves és remek program. Az viszont máig talány, hogy az ici-pici ázsiai emberekbe hová fér annyi kaja. Két ember nagyjából háromszor, négyszer akkora mennyiséget evett meg, mint mi. Azon gondolkodtunk, hogy vajon hány napig koplalnak, mielőtt beülnek egy étterembe? Nyilván sehányig, másképp vannak összerakva.

Az új-zélandi konyhára is igaz, ami általában mindenre abban az országban: évezredekre, de még hosszú évszázadokra visszamenő hagyományaik sincsenek. Viszont azt, amit átvettek innen-onnan, tökéletesítették a maguk számára, és a minőségből nem adnak. Ezért nem nagyon lehet belefutni még csak közepes ételbe sem. Nyilván vannak elegánsabb és kevésbé elegáns helyek. Vannak drágább és olcsóbb éttermek. De mindenhol minden nagyon finom, maximum a kínálat és az árfekvés változó, azaz az olcsóbbság nem silányságot, rossz minőséhet jelent.



Az édeskrumpli (kumara) ott alapétel. Gyakrabban találkoztunk vele, mint a krumplival. Többféle fajtáját használják, a receptek úgy kezdődnek, hogy egy-két kiló piros, narancssárga vagy sárga édeskrumpli. (Ízben nagy különbség nem hiszem, hogy lenne, de ezt külön nem teszteltem.) Nagyon változatosan készítik: sütőben sütik, pürésítik, főzik. És sokszor spenóttal kombinálják. Merthogy a spenót is nagyon gyakran szerepel az étlapokon, mondanom sem kell, nem főzelék formájában.

Ezt a lepényt a szakácskönyv ihlette. Szerintem sütőtökkel is nagyon finom lehet.



Hozzávalók:

3 nagy tojás
10 dkg tehéntúró
10 dkg reszelt sajt
70 dkg édeskrumpli
egy bögre blansírozott spenót
egy evőkanál pesztó
négy réteslap
négy lilahagyma
kevés olaj
só

Az édeskrumplit megpucolom, apróbb darabokra vágom és puhára főzöm. A spenótot megmosom, két percre lobogó vízbe dobom, majd lehűtöm, alaposan kinyomkodom belőle a vizet, és apróra vágom. A hagymát vékony szeletekre vágom.
Előmelegítem a sütőt 160 fokra. Egy tálban lazán felverem a tojásokat, sózom, majd belereszelem a tehéntúrót, az édeskrumplit, a reszelt sajtot, a spenótot és a pesztót, és jól összekeverem.

Egy nem túl nagy formát vékonyan kiolajozok, és ráteszem a réteslapokat, amelyeket szintén megkenek olajjal. Beleöntöm a masszát, rászórom a felszeletelt hagymát, és 30 perc alatt megsütöm.

Melegen és hidegen is finom.

PS. Aki szavazaz új ruháról, és ír egy hozzászólást, ajándékot nyerhet!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.