09/20082
Vessenek rám követ,
de én szeretem, amikor az Andrássy úton nem járnak autók. És azt is szeretem, amikor sok-sok biciklis kerülgeti a gyalogosokat, nagy türelemmel. A gyalogosok pedig nem szidják a sok-sok kerékpárost. Ha valaki útban van, a másik megáll, mosolyog, és megköszöni, hogy elengedik…
Szeretem, hogy olyanok is biciklire ülnek, akikről látszik, hogy más hétköznapokon nem teszik.
Szeretem, hogy az emberek megállnak, és bámészkodnak. Figyelnek a másikra, felemelik a fejüket.
Szeretem, hogy többen, többet mosolyognak, mint egyébként.
09/20083
Szüreti ebéd: mustban párolt kacsacomb
Adott volt Dóra barátosném fehérboros káposztája. Merthogy legutóbb, amikor meglátogattam őket, ezzel kínált meg, és az annyira jól esett, hogy ahogy eljöttem, már azt terveztem, mikor készítem el. Aztán adott volt a must is, amit ma a piacon vásároltam. A többi – a kacsa, a szőlő – jött magától. Krumpli mindig van itthon:)
Merthogy legalább az ebéd legyen ünnepi, olyan szüretelős, ha már mindketten dolgoztunk. Kétfelé persze, de vicces volt, ahogy néha megosztottuk egymással a kollegáink élményeit.
Szóval szüret. Azt hiszem, nyolc éve szüreteltem utoljára. Kolozsváron. Nem tudom, ha van ott még a városban olyan ház, amelyiknek a kertjében kétezer szőlőtőke van, mi minden esetre akkor egy ilyenben laktunk. Jó mulatság volt. Hajnali hatra jöttek a szüretelők, kötelező módon megittuk a lélekmelegítő pálinkákat, és vagy lekváros buktát, vagy aranygaluskát reggeliztünk, aztán irány a domb. A lányok szedték a szőlőt, a fiúk hordták le, ahol Feri bácsi felügyelete alatt azonnal préselték. Kora délutánra befejeztük, és akkor jött a székely gulyás – ez volt a hagyományos ebéd. A szüretet követő hetekben pedig minden nap lestük a mustot, és bár nem a miénk volt, úgy viselkedtünk, mint a boros gazdák. Büszkén feszítettünk, ha jó volt a must cukorfoka, és hümmögtünk, ha savanyúnak mutatkozott a szőlő. És persze bíztunk Feri bácsiban, aki bármi volt is, mégiscsak finom borokat csinált. Karácsonykor legkésőbb mindenki meglátta.
Hozzávalók:
A mustban párolt kacsához:
három kacsacomb
három deci must
egy deci száraz fehérbor
szőlő
mandula
só
négy evőkanál olívaolaj
A combokat alaposan besóztam. Egy serpenyőben felforrósítottam az olajat, és a combokat minden oldalunkon megsütöttem. Ezután felöntöttem másfél deci musttal és egy deci borral, és fedő alatt puhára pároltam. Az időközben elfőtt folyadékot musttal pótoltam, a combokat időről-időre megforgattam.
A puha húst áttettem egy kiolajozott tepsibe, köré szórtam a szőlőszemeket és a mandulát, és előremelegített sütőben 180 fokon pirosra sütöttem őket.
A fehérboros káposztához:
fehérkáposzta – kb. 30 dkg
egy marék mazsola
egy evőkanál cukor
másfél deci száraz fehérbor
egy csipetnyi só
két evőkanál olívaolaj
Az olajat felforrósítottam, beleszórtam a cukrot, és karamellizáltam. Rádobtam a vékonyra vágott káposztát, összekevertem, sóztam és felöntöttem a bor felével, és fedő alatt puhára pároltam. Amikor elfőtte a levét, vízzel, illetve a maradék borral pótoltam. Amikor majdnem kész volt, hozzákevertem egy maréknyi mazsolát.
09/20081
Tárkonyos zöldpaszuly-pörkölt
Megint muszáj volt vennem zöldbabot a piacon. Mást terveztem belőle, de eszembe jutott, hogy tárkonyos zöldpaszulyt évek óta nem készítettem. Illetve tulajdonképpen édesapának jutott eszébe a nyáron, hogy volt valami, amit ő annyira megkívánt, és nagyjából körülírta. Édesanyának is rémlett, megkérdezett engem, és végül a családi emlékezetből előkerült a recept. Pofonegyszerű, és ha édesapa megjegyezte, az komolyan mondom, jelent valamit!
Ha friss tárkonnyal készítjük, kis ecet, vagy citromlé kell bele. A kolbász kizárólag Krmpl kedvéért került bele, értékelte:)
Hozzávalók:
40 dkg zöldpaszuly
egy darab parasztkolbász
egy közepes vöröshagyma
ecetes tárkony (ízlés szerint)
két kanál tejföl
só
A kolbászt beletettem egy lábosba, és kevergettem, míg kiolvadt a zsírja. Rádobtam az apróra vágott hagymát, és üvegesre pároltam, majd a megtisztított zöldbab következett. Kevés vizet öntöttem rá, sóztam, és fedő alatt puhára pároltam. Amikor majdnem kész volt, belekevertem az apróra vágott tárkonyos tejfölt. (A levét be lehet sűríteni egy kanál liszttel, én ezt általában elhagyom.)
09/20080
Libamájas napok 2.: aszúban pácolt libamáj sült őszibarackkal
Hétvégén felmértem, mi a helyzet a különböző mappáim tartalmával, és meglepődve láttam, hogy a libamájas receptek folytatásáról megfeledkeztem. Pedig már a szöveget is félig megírtam. Most gyorsan pótlom, ameddig még van finom, hazai őszibarack...
Nyilván a Klasszban kóstolt máj hatására, a vásárlás pillanatában kitaláltam, hogy a máj egy részét őszibarack társaságában kínálom majd. Érett a fejemben a recept, majd itthon fellapoztam A francia konyhát, onnan jó ötleteket szoktam meríteni. És láss csodát: benne van az őszibarackos libamáj! Mivel szinte azt találtam meg, amire vágytam, követtem a receptet, a végeredmény tökéletes lett!
A májat szeleteltem, de csak nagyjából szedtem ki az inakat. Nem volt merszem kockáztatni, hogy a szeletek falatkákká lényegüljenek át. Azóta a Szakácsok könyvében láttam, hogy jó úton jártam, a májnak nyugodtan neki lehet esni bátrabban is. Csak be kell szereznem egy hosszú kötőtűt:) Otthon a konyhai eszköztár egyik legfontosabb darabja, ezzel végzi anyukám a tűpróbát, (de a nagyanyáim is hasonlóképp csinálták), és most kiderült, hogy ilyen kényes feladatok elvégzésére is kiválóan alkalmas.
Ha már nincs őszibarack, körtével, édes almával is el tudom képzelni. Vagy szőlővel, naranccsal – lehet kísérletezni!
Hozzávalók:
két darab ragumáj
kb. egy deci tokaji aszú
három nagyobb őszibarack
15 dkg vaj
őrölt szerecsendió
só
A májat megtisztítottam, egy tálba tettem, leöntöttem az aszúval, és másnapig betettem a hűtőbe. Másnap a libamájról leitattam a páclét, felvágtam ujjnyi vastag szeletekre. Serpenyőben felforrósítottam a vaj felét, és a máj mindkét oldalát sütöttem kb. 45-45 másodpercig. Kivettem a májat, melegen tartottam. A serpenyőbe bedobtam a maradék vajat is, és a karikára vágott ősszibarackokat is megsütöttem. A sült barackokat is kivettem, letakartam, és félre tettem. A vajra ráöntöttem a páclét, összekevertem, és megszórtam szerecsendióval.
09/20082
Fehérboros nyúl rozmaringos hagymalekvárral
Tapasztalataim szerint nyulat az a felnőtt fogyaszt, aki gyerekkorában is találkozott a tányérjában ezzel az állattal. Természetesen ez nem egy reprezentatív felmérés eredménye, de a sokéves megfigyelés ezt mutatja. Jómagam is úgy vagyok a nem teljesen szokványos állatok fogyasztásával, hogy vannak olyanok, amikről azt gondolom, hogy na, azt már tényleg ne, miközben a csigát gond nélkül megettem, és lókolbászt is kóstoltam. A fürj elfogyasztásának gondolata például rémiszt. Persze könnyű elméleteket gyártani, ameddig senki meg nem kínál ezzel a madárral.
A sült nyúllal már gyermekkoromban megismerkedtem. Anyai nagyanyám Gyergyószárhegyről származott – a világ (egyik) közepéről. Dédnagyanyám 12 gyereket szült, ebből tízen nőttek fel, végül csak egyikük maradt Szárhegyen. Így volt hova visszajárnunk, és maradtak Székelyföldön is rokonaink. Anyai nagyapám ága is Székelyföldön élt, de ők lényegesebben kevesebben voltak, és más volt a kapcsolatunk velük. Ott például nem volt nyúl.
Szárhegy a gyergyói medencében fekszik, átlaghőmérséklete nagyon alacsony. A krumplin kívül gyakorlatilag semmi nem terem meg. A szamóca augusztus végére érik be, az alma pedig olyankor is még kicsi kemény. Fóliasátorban lehet kísérletezni paradicsommal, a fólia alatt augusztus végéig talán beérik. Ha nem, akkor abban az évben zöld marad, mert szeptember elején már rendszerint nulla fokra csökken a reggeli hőmérséklet.
Növénytermesztéssel tehát nem nagyon érdemes kísérletezni, maradtak az állatok. Marci bátyáéknál udvarában tágas teret kaptak a háziállatok. A nyulaknak külön birodalmuk volt. Nagyon meg voltak becsülve, emlékszem, külön órarend szerint engedték ki őket és tették eléjük az ételt. Nem akármit, hiszen vigyázni kellett, hogy minden szükséges tápanyagot megkapjanak, azok pedig megfelelő minőségűek legyenek.
Voltak közöttük, akik külön ketrecben éltek, vagy azért, mert épp párosodniuk kellett, vagy azért, mert pont nem. Vagy azért, mert különlegesen szép, nagy és értékes baknyulak voltak, vagy, mert kicsinyeiket nevelgető nőstények. A baromfiudvar állataihoz nem lehetett bármikor hátra menni, egyrészt mert harapós kutya őrizte őket, másrészt a kaput gondosan kellett zárni, nehogy kiszökjenek, és kikaparják azt a féltve dédelgetett néhány ágyást, amiben néhány palánta minden évben kapott egy esélyt.
Ha hátra mehettünk, azt már kegyként fogadtam a sorstól. Órákig elnézegettem a nyulakat, érdeklődtem anyukám unokaöccsétől az állatok élete, szokásai felől. Elemér pedig rendületlenül mesélt, akkora szeretettel, hogy már akkor látszott rajta: az isten is arra teremtette, hogy állatokkal foglalkozzon.
Szárhegyen tehát megszokott volt, hogy az állatokat nagy gonddal nevelik, majd, mikor eljön az ideje, jóízűen elfogyasztják. Ez gyerekként olyan természetes volt, hogy számomra soha nem okozott gondot a nyulak fogyasztása sem. Eleméréktől minden évben több nyúlszállítmány is érkezett Kolozsvárra. Nyúlpaprikást ugyan nem ettünk túl gyakran, de ha az volt ebédre, abban nem volt semmi különleges.
A legjobb az volt, amikor Szárhegyen nyaraltunk. Hajnalban a fiúk levágták a nyulat, bepácolták a húsát, majd elindultunk héthatáron túlra kirándulni, ahol nyárson megsütöttük. Ezek a napok ünnepnek számítottak. Nyáron ugyanis nem volt megállás. Minden esőmentes napot ki kellett használni, hogy időben végezni tudjanak a „szénacsinálással”. Ha nem fejezték be időben a kaszálást, a fű nem tudott rendesen megszáradni, és télire nem volt elegendő takarmány az állatoknak. Ha egy napot kihagytak, hogy elvigyenek bennünket kirándulni, azt előzőleg nagyon megfontolták. Innen is látszott, mennyire szeretnek bennünket. 
A „heted-hét határon túl” pedig szó szerint értendő, nagyon messzire mentünk. Persze nekünk, gyerekeknek élvezet volt a nyakig érő fűben rohangálni (már ahol lehetett, hiszen a kaszálókon csakis libasorban vonulhattunk), figyelni a gyíkokat, kígyók után leskelődni, vagy nézni, hova száll le a felriasztott fácán. Most visszagondolva úgy látom, a felnőtteknek nem lehetett egyszerű annyi cuccot cipelni: a nyulat, a mindenféle zöldséget, kenyereket, szalonnát – e nélkül elindulni ugye nem lehetett -, a tányérokat, evőeszközöket. Ugyanis ilyenkor nagy lakomát csaptunk s annak meg kellett adni a módját.
Az utóbbi években Elemérék már nem tartanak nyulat. Vannak helyettük birkák, tehenek, azokkal több a munka, a tejet fel kell dolgozni. Nem érnek rá a jóval kényesebb nyulakra is figyelni. Én sem ettem évek óta nyúlhúst.
A Hunyadi téri csarnokban viszont már fél éve szemezgetek vele. Egész nyulat nem akartam venni, annak feldarabolásához nem értek, most viszont gyönyörű combok is voltak, kettő a kosaramban landolt. A paprikást túl egyszerűnek tartottam, gondoltam, majd valahogy megsütöm.
Időközben boldog tulajdonosa lettem a Szakácsok könyvének, így fellapoztam azt is. Az alapötlet onnan származik, de miután nem volt itthon minden hozzávaló, átvariáltam a receptet. És túl azon, hogy nagyon finom lett, megnyertem Krmplt a hagymalekvárnak! Eddig egy szóbeli kísérletem volt, az határozott elutasításba ütközött. Amolyan azt én meg nem kóstolom típusúba. Most nem neveztem nevén, csak a tányérra raktam. Ízlett neki. Utólag mondtam, hogy ennek nagyon örülök, mire néhány pillanatig elgondolkodott, majd lazán közölte, hogy hús nélkül meg nem ette volna:)
Hozzávalók:
A nyúlhoz:
két nyúlcomb – fél kiló volt
egy közepes méretű vöröshagyma
két paradicsom
egy kis marék szárított kakukkfű
egy babérlevél
fél deci száraz fehérbor
hat gerezd fokhagyma
hat evőkanál olívaolaj
só
A hagymát vékony szeletekre vágtam, a fokhagymát megpucoltam, a paradicsomot forró vízbe dobtam, lehúztam a héját, és apró kockákra vágtam. Az olajat egy lábosban felforrósítottam, és a combokat minden oldalukon fehéredésig sütöttem, majd félre tettem. A tüzet alacsonyabb lángra állítottam, a lábosba tettem a hagymát, és egy percig pároltam, majd beletettem a foghagymát, és további öt percig kevergettem. Azután beledobtam a fűszereket, majd két perc múlva hozzákevertem a paradicsomot, beleöntöttem a bort, sóztam. Visszatettem a combokat a lábosba, felöntöttem vízzel, és fedő alatt körülbelül ötven perc alatt puhára főztem.
A hagymalekvárhoz:
négy közepes méretű vöröshagyma – ez volt itthon
három evőkanál olívaolaj
egy evőkanál cukor
egy teáskanál balzsamecet
hat ágacska rozmaring
A hagymát vékony szeletekre vágtam. Az olajat felforrósítottam, beletettem a cukrot, és hagytam, ameddig karamellizálódott. Ezután beletettem a hagymát, és addig kevergettem, ameddig levet nem eresztett. Miután a saját levét elfőtte, kevés vízzel folyamatosan pótolva azt, pároltam ötven percig. Az apróra vágott rozmaringot fél óra után kevertem a hagymához. Amikor az utolsó lé is elpárolgott, hagytam még egy kicsit, ameddig a hagyma megbarnult, majd levettem a tűzről, és hozzákevertem egy teáskanál balzsamecetet.
Mi frissen sült, teljes kiőrlésű kenyérrel ettük, a mártást nagyszerűen lehetett tunkolni vele:)
Kövesd Krumpli képeit:
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
