Amennyire nincs nyoma szinte sehol*, majdnem, hogy azt kell gondolnom, a lapotyát csak a mi családunkban ismerték.

„Jó volna, ha még száz évig járna a Hunyadi téri csarnokba, hajolgatna nyögve a parasztasszonyok kosara fölé, hogy beleturkáljon a kemény húsú fehér paprikákba, nincs-e hibás közte. Megemeli a párosan összekötözött csirkéket, és  fitymálva kérdi, mit mer kérni értük a gazdájuk. És amikor meghallja…

A nap, amikor a főétel és a desszert is császármorzsa volt. Egyik sós, a másik édes. Ez a másik.