Milyen a jó desszert: nagy, vagy finom?

Fotó: Krumpli Béla

Vácra kb. azóta készültünk, mióta megjelentek a Desszertszalonról az első hírek. Ennek tudom be, hogy amikor végül néhány hete valóban eljutottunk, hárman úgy vetettük rá magunkat a süteményekre, mintha az életünk függött volna attól, hogy végigkóstoljuk-e a kínálatot, vagy sem. Majdnem mindent megkóstoltunk, elégedettek lehettünk volna. Ám akkorra már mozdulni sem bírtunk, csöpögött belőlünk a cukor, és hacsak rágondoltunk az édességre, már rosszul voltunk.

Tehát tulajdonképpen elmentem az ország egyik legjobb cukrászdájába, és ahelyett, hogy egy süteményt ízlelgettem volna órákig, az ízeket boncolgattam volna, élveztem volna a napsütést, a kellemes környezetet, örültem volna annak, hogy végre ott vagyok, megkóstolhatom a korábban kiszemelt Montmartre-i ibolyát, úgy viselkedtem, mint akinek valami miatt azonnal száz tonna cukorra van szüksége, és leugrik a sarki cukrászdába* a "mindegy, hogy mi, csak édes legyen" süteményért. Ezért kár volt elutazni Vácra. (Persze nem, de az másik történet.)

Szóval nem tudunk desszertet enni. Beszélhetnék csak magamról, de ahogy elnéztem a cukrászdába járók szokásait, nyugodtan használhatom a többes számot. Nem a minőség, hanem a mennyiség számít, szinte az összes beszámolóban, kritikában kitérnek az adagok méretére. Holott van már az országban néhány cukrászda, ahol érdemes figyelni az ízekre. Ezek kompozíciójára, harmóniájára. A desszert felépítésére. A meglepetés erejére, amivel hat(na) ránk. Ha hagynánk.

Mihályi László, a Zazzi cukrászai, a Pataki cukrászda csapata, Kolonics Zoltán a Gerbeaudból rengeteg időt, energiát fordít egy-egy sütemény megkreálására. Sok-sok munka van egy-egy desszert mögött. Ezekben a műhelyekben nem megsütik, kikavarják, felverik a süteményeket. Hanem sokat gondolkodnak rajta, megtervezik, lerajzolják, kipróbálják, kielemzik, újra kipróbálják, kóstolják, tovább elemzik, míg megszületik az a változat, amit kitesznek a pultba. Ami már a szemnek is gyönyörűséget okoz, ami egy mestermunka. Amikhez nem lehet úgy közelíteni, mint egy krémeshez a sarki cukrászdában. Ebben az esetben ugyanis pont a lényegről maradunk le. Arról a meglepetésről, amit Mihályi László szerint minden jó desszertnek okoznia kell a fogyasztó számára. Arról az örömről, amit ezek a műremekek valóban okozni tudnak, ha kellőképpen figyelünk rájuk.

Amennyiben habzsolunk, nem marad más bennünk, mint a töménytelen cukor miatti kellemetlen telítettség, netalán a lelkifurdalás a rengeteg kalória miatt. Sőt, ha több süteményt falunk fel, a második közepétől egyáltalán nem érzünk ízeket, nem csoda, ha a végére az az érzésünk, hogy semmi különöset nem ettünk.

Fotó: Krumpli Béla

A desszertnek nem az lenne a funkciója, hogy jól lakjunk vele, vagy ha igen, inkább együnk otthon készült almás pitét. Ha meg akarjuk lepni magunkat, ha kíváncsiak vagyunk a "sztárcukrászaink" műveire, csak kóstolgassunk, hagyjunk magunknak időt az ízlelgetésre, ne siessünk. Ha több süteményt is szeretnénk megkóstolni, inkább vigyük haza, vagy valakivel felesben fogyasszunk max két fajtát. A kettő között sok-sok vizet fogyasztva, és időt hagyva az ízlelőbimbóinknak az újabb ízek érzékelésére.

Angéla hasonlókon gondolkodik blogjában. Érdemes elolvasni az egész bejegyzést, de a vonatkozó részt ide kell másolnom:

"szeretjük a nagy adagot? nem hiszünk a kevesebb néha többen? nem tudom, de kíváncsi leszek mit fognak hozni az új adók. Azt mondta Mihályi Laci, hogy a cukorra úgy kell tekintenünk mint a fűszerre, hozzátenném mint az aranyra. Bár én mellőzöm ahol tudom, sokszor használom tényleg csak fűszerként.
Mostanában kiállok a pultba is dolgozni(...). És néha azért elgondolkodom, de rátok hagyom a választ: Egy tányérra átlagosan két sütemény kerül (tortaszelet és egy krémes a klasszikus) és nem meglepő az sem, hogy ehhez előételként egy fagyikehely társul, vagy francia desszerttel zárják le. Mi itthon ha egyet elfogyasztunk ketten már kidőlünk. Van határ? Logikus, egészséges, minőségi vagy mennyiségi, vagy élvezeti határ, hol a habzsolás? Háborúban is mindig jól fogyott az édesség azt mondják."

*Nem akarom megsérteni a sarki cukrászdákat, mert ezek között is van néhány zseniális. És az is nagyon jól tud jönni, ha van hova leugrani a száz tonna cukorért, vagy a krémesért, amit éppen nagyon megkívántunk. De a fent említett cukrászdák kínálatát nem lehet összehasonlítani a sarki cukrászdákéval, hiszen mihez mérek egy krémest? A Montmartre-i ibolyához, vagy a Duna kavicshoz?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.