Baszturma, szudzsuk és a génemlékezés

Anyai ágon örmény ősünk van. Az ŐS az 1600-as évek elején telepedett le Székelyföldön, Gyergyószárhegyen, és alapított családot, amelynek aztán egyik leszármazottja lennék magam is. Ez a tény mint érdekesség volt jelen a családi tudatban, túl régen volt már, semmi emlék nem maradt fel a családfát leszámítva. Nem jelentett nekünk már mélyebb dolgot. Nagymama volt a kivétel, ő mindig emlékeztetett rá. Mintha neki az lett volna a feladata, hogy semmiképpen ne feledkezzünk meg, honnan is származunk.

PT erről mit sem tudott, amikor megérkezett az ajándékaival. A már bemutatott kincsek mellé kaptam egy követ is – ezt mindenkitől szoktam kérni, aki messzire utazik. Nos, megérkezett a kő Örményországból, amit megfogtam, és egészen különös érzés fogott el: mintha az ősök üzentek volna. Erről persze nagyon nehéz beszélni, hosszabb időnek kell eltelnie, míg megismerjük egymást a kővel, és meg tudom fejteni a titkát. Akkor annyit mondtam PT-nek, hogy nagyon jó energiája van a kőnek, ő ezen mosolygott. Elnézte nekem, mert barátok vagyunk, és inkább nem fűzött hozzá semmit.

Viszont a kő érdekesen hozta be (vissza?) az életembe az örményeket. Azóta úton-útfélen beléjük botlok, több irányból. Kali barátnőmmel is – ő örményszakértő – sok-sok év után most beszélgettünk először arról, hogy közös őseink is vannak. Kali azóta nagyon lelkesen mesél, ír és tudósít mindenféle örmény dologról. Tőle kaptam az alábbi kiegészítő levelet, amit azután írt, hogy elolvasta a fentebb említett, múltkori bejegyzésem.



„Na, jegyzeteljél egy kicsit akkor: a zsíros kolbász kinézetű édesség a szudzsuk (Grúziában is van ilyen, de ott cshurcskhélának hívják) - felfűzik madzagra a diót vagy mogyorót vagy mandulát, és sűrű mustba mártogatják naponta. Bemártják, felakasztják másnapig száradni, másnap megint bemártják a mustba, s felakasztják száradni - egészen addig, míg fel nem öltözködik rendesen, s jó kolbásznak nem álcázza magát. Egyébként amikor Grúziában voltam, a férfiak többsége már első este letérdelve adott át egy-egy cshurchkhélát, úgyhogy szerintem nem áll nagyon távol attól, hogy szexuálszimbólum-értéke legyen...

De a szudzsuk lehet húsból is Örményországban, ami kicsit olyan, mint a paszturma (nyugati örmény nyelvjárásbn) vagy baszturma (keleti örmény nyelvjárásban) - a románok nevezték pasztrami-nak, meg pasztrama-nak - ez a fajta szudzsuk egy kipréselt, kiszárított kolbászféle, sovány húsból, és olyan erős fűszerkabát van, hogy azzal még Szibériát is könnyedén átvészelné az ember.

A füveket én sem tudtam kinyomozni, de május 8-án a kőbányai örmény piaci árus örményeknél ettem belőlük, amikor meghívtak magukhoz egy remek saslik-vacsorára.

A pesztos babsalátád pedig igen hasonlatos egy örmény salátához, amely ugyanígy nyilván bab-alapú, de fenyőmag helyett apróra vágott dió van benne, a petrezselyemzöldet pedig koriander zölddel keverik, és a balzsamecet helyett almaecetet használnak hozzá.

Na, csak kiderül, hogy van génemlékezés...”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.