Másnapos levesek/1. - Sonkalé-leves

Ki mit érez, ha férje/barátja/pasija kijelenti, hogy márpedig ő főzni fog? Kicsit durcásan vonulgat a férfi nyomában, és alig várja, hogy szólhasson, mert szerinte a pasi nem jól fogja a kést, túl sok babérlevelet tesz az ételbe, nagy darabokra vágta az akármit? Idegrohamot kap, hogy a férfi még mindig nem tanulta meg, hol tartják a borókabogyót, különben is, míg elmondja, inkább előkeresi, és így olyan, mintha ő maga főzne? Vagy egyszerűen örül a lehetőségnek, félrevonul kedvenc könyvével, ha kérdezik, válaszol, de amúgy élvezi az ajándékba kapott szabadidőt?

Nos, mivel most már nagyon fejlett vagyok, ha Krmpl főzni akar, egyetlen egy dolgot kérek: ne a legnagyobb fazekat vegye elő, azaz ne két hétre elegendő mennyiségűt főzzön. Amúgy elvonulok, a végeredmény úgyis finom lesz. Tudom, számtalanszor tapasztaltam. Ez a Paszulyon amúgy nem látszik, pedig tényleg időről-időre átveszi a konyhát és valami elképesztő finomat varázsol. Érdekes módon, többnyire levest. Egy gazdag, sűrű, illatos, színes levest. Mint amilyen ez is volt:

"Gyerekkoromban szerettem a Húsvétot, de nagyon nem szerettem a sonkalé-levest. Fintorogva kanalaztam mindig az ünnep másnapján, takarékos nagyanyám legújabb konyhai merényletének tartva a dolgot. Egyszerűen az ún. üres levesek (köménymag leves, rántott leves, stb.) közé soroltam, melyen nem segít semmi, még a nagy mennyiségű ecet sem és alig vártam, hogy elfogyjon a maradék-leves és végre szerda legyen.

Az idén úgy adódott, hogy nagyszombaton egy rég nem látott barátommal ünnepeltük a találkozást. Erika előrelátóan megfőzte a sonkát, a lé pedig félretéve várta a másnapos szakácsot a kamrában. Mire magamhoz tértem vasárnap dél körül, a ház szakácsnője a főzés utáni konyhai rendrakáson is nagyjából túl volt. A második kávé közben megkérdezte, hogy akarunk-e kezdeni valamit a sonkalével? Félig öntudatlanul rávágtam, hogy persze!

A finom konyhai illatok ellenére nem nagyon vágytam semmilyen szilárd tápanyagra a másnaposság hullámain ringatózva. És valahogyan a szokásos gyógysör-aszpirin-C vitamin szentháromság sem tűnt megnyugtató megoldásnak abban a pillanatban. Hanem egy jó másnapos leves, az jól jönne most! - gondoltam. Ekkor beugrott nagyanyám sonkalé-levese. Erről eszembe jutott a gyerekkori ház hatalmas konyhaasztala, aminek többnyire az egyik sarkában terítettek nekem, mert nagyanyám a felület háromnegyedén éppen tésztát nyújtott, vagy derelyét szaggatott, vagy más fontos és nagy helyet igénylő konyhai munkát végzett éppen. És az egyik emlék húzta maga után a másikat.

Vágytam a tárkonyos-savanykás ízű lére, mely kisimítja az összeborzolódott bélbolyhokat. Azon gondolkoztam, hogy miért nem ízlett akkor régen? Lehet, hogy nagyanyám kifelejtette a levesből a tárkonyt? Vagy egy gyerek nem igazán tudja élvezni a savanyú leveseket, csak ha már volt legalább egyszer másnapos? Végül összeállt a fejemben ennek a nem túl bonyolult, de tulajdonképpen nagyon laktató és a másnapos gyomrot néhány perc után lenyugtató levesnek a receptje.

No meg a hozzávalók:

1l sonkalé
2 marék rizs
1 marék sonka-vagdalék
2 evőkanál tárkonyos ecet (sűrű)

A felmelegített sonkalében főzzük meg a rizst. A sonkalét ne szűrjük le, a benne maradt sonkadarabok, bőrkék a leves fontos alkatrészét képezik. Amikor a rizs már majdnem megfőtt, keverjük bele a sonka-vagdalékot (amennyiben a sonkalé nem tartalmaz elegendő mennyiségben ÉS előrelátó módon félretettünk ilyet) és a sűrű, ecetben eltett tárkonyt. Mire a rizs kész, a leves is kész.

Bár minden másnaposság is ilyen gyorsan szállna el, amilyen gyorsan ez a leves elkészül!"

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.