Fehérboros nyúl rozmaringos hagymalekvárral

Tapasztalataim szerint nyulat az a felnőtt fogyaszt, aki gyerekkorában is találkozott a tányérjában ezzel az állattal. Természetesen ez nem egy reprezentatív felmérés eredménye, de a sokéves megfigyelés ezt mutatja. Jómagam is úgy vagyok a nem teljesen szokványos állatok fogyasztásával, hogy vannak olyanok, amikről azt gondolom, hogy na, azt már tényleg ne, miközben a csigát gond nélkül megettem, és lókolbászt is kóstoltam. A fürj elfogyasztásának gondolata például rémiszt. Persze könnyű elméleteket gyártani, ameddig senki meg nem kínál ezzel a madárral.

A sült nyúllal már gyermekkoromban megismerkedtem. Anyai nagyanyám Gyergyószárhegyről származott – a világ (egyik) közepéről. Dédnagyanyám 12 gyereket szült, ebből tízen nőttek fel, végül csak egyikük maradt Szárhegyen. Így volt hova visszajárnunk, és maradtak Székelyföldön is rokonaink. Anyai nagyapám ága is Székelyföldön élt, de ők lényegesebben kevesebben voltak, és más volt a kapcsolatunk velük. Ott például nem volt nyúl.



Szárhegy a gyergyói medencében fekszik, átlaghőmérséklete nagyon alacsony. A krumplin kívül gyakorlatilag semmi nem terem meg. A szamóca augusztus végére érik be, az alma pedig olyankor is még kicsi kemény. Fóliasátorban lehet kísérletezni paradicsommal, a fólia alatt augusztus végéig talán beérik. Ha nem, akkor abban az évben zöld marad, mert szeptember elején már rendszerint nulla fokra csökken a reggeli hőmérséklet.

Növénytermesztéssel tehát nem nagyon érdemes kísérletezni, maradtak az állatok. Marci bátyáéknál udvarában tágas teret kaptak a háziállatok. A nyulaknak külön birodalmuk volt. Nagyon meg voltak becsülve, emlékszem, külön órarend szerint engedték ki őket és tették eléjük az ételt. Nem akármit, hiszen vigyázni kellett, hogy minden szükséges tápanyagot megkapjanak, azok pedig megfelelő minőségűek legyenek.



Voltak közöttük, akik külön ketrecben éltek, vagy azért, mert épp párosodniuk kellett, vagy azért, mert pont nem. Vagy azért, mert különlegesen szép, nagy és értékes baknyulak voltak, vagy, mert kicsinyeiket nevelgető nőstények. A baromfiudvar állataihoz nem lehetett bármikor hátra menni, egyrészt mert harapós kutya őrizte őket, másrészt a kaput gondosan kellett zárni, nehogy kiszökjenek, és kikaparják azt a féltve dédelgetett néhány ágyást, amiben néhány palánta minden évben kapott egy esélyt.

Ha hátra mehettünk, azt már kegyként fogadtam a sorstól. Órákig elnézegettem a nyulakat, érdeklődtem anyukám unokaöccsétől az állatok élete, szokásai felől. Elemér pedig rendületlenül mesélt, akkora szeretettel, hogy már akkor látszott rajta: az isten is arra teremtette, hogy állatokkal foglalkozzon.



Szárhegyen tehát megszokott volt, hogy az állatokat nagy gonddal nevelik, majd, mikor eljön az ideje, jóízűen elfogyasztják. Ez gyerekként olyan természetes volt, hogy számomra soha nem okozott gondot a nyulak fogyasztása sem. Eleméréktől minden évben több nyúlszállítmány is érkezett Kolozsvárra. Nyúlpaprikást ugyan nem ettünk túl gyakran, de ha az volt ebédre, abban nem volt semmi különleges.

A legjobb az volt, amikor Szárhegyen nyaraltunk. Hajnalban a fiúk levágták a nyulat, bepácolták a húsát, majd elindultunk héthatáron túlra kirándulni, ahol nyárson megsütöttük. Ezek a napok ünnepnek számítottak. Nyáron ugyanis nem volt megállás. Minden esőmentes napot ki kellett használni, hogy időben végezni tudjanak a „szénacsinálással”. Ha nem fejezték be időben a kaszálást, a fű nem tudott rendesen megszáradni, és télire nem volt elegendő takarmány az állatoknak. Ha egy napot kihagytak, hogy elvigyenek bennünket kirándulni, azt előzőleg nagyon megfontolták. Innen is látszott, mennyire szeretnek bennünket.



A „heted-hét határon túl” pedig szó szerint értendő, nagyon messzire mentünk. Persze nekünk, gyerekeknek élvezet volt a nyakig érő fűben rohangálni (már ahol lehetett, hiszen a kaszálókon csakis libasorban vonulhattunk), figyelni a gyíkokat, kígyók után leskelődni, vagy nézni, hova száll le a felriasztott fácán. Most visszagondolva úgy látom, a felnőtteknek nem lehetett egyszerű annyi cuccot cipelni: a nyulat, a mindenféle zöldséget, kenyereket, szalonnát – e nélkül elindulni ugye nem lehetett -, a tányérokat, evőeszközöket. Ugyanis ilyenkor nagy lakomát csaptunk s annak meg kellett adni a módját.

Az utóbbi években Elemérék már nem tartanak nyulat. Vannak helyettük birkák, tehenek, azokkal több a munka, a tejet fel kell dolgozni. Nem érnek rá a jóval kényesebb nyulakra is figyelni. Én sem ettem évek óta nyúlhúst.



A Hunyadi téri csarnokban viszont már fél éve szemezgetek vele. Egész nyulat nem akartam venni, annak feldarabolásához nem értek, most viszont gyönyörű combok is voltak, kettő a kosaramban landolt. A paprikást túl egyszerűnek tartottam, gondoltam, majd valahogy megsütöm.

Időközben boldog tulajdonosa lettem a Szakácsok könyvének, így fellapoztam azt is. Az alapötlet onnan származik, de miután nem volt itthon minden hozzávaló, átvariáltam a receptet. És túl azon, hogy nagyon finom lett, megnyertem Krmplt a hagymalekvárnak! Eddig egy szóbeli kísérletem volt, az határozott elutasításba ütközött. Amolyan azt én meg nem kóstolom típusúba. Most nem neveztem nevén, csak a tányérra raktam. Ízlett neki. Utólag mondtam, hogy ennek nagyon örülök, mire néhány pillanatig elgondolkodott, majd lazán közölte, hogy hús nélkül meg nem ette volna:)



Hozzávalók:

A nyúlhoz:
két nyúlcomb – fél kiló volt
egy közepes méretű vöröshagyma
két paradicsom
egy kis marék szárított kakukkfű
egy babérlevél
fél deci száraz fehérbor
hat gerezd fokhagyma
hat evőkanál olívaolaj
só

A hagymát vékony szeletekre vágtam, a fokhagymát megpucoltam, a paradicsomot forró vízbe dobtam, lehúztam a héját, és apró kockákra vágtam. Az olajat egy lábosban felforrósítottam, és a combokat minden oldalukon fehéredésig sütöttem, majd félre tettem. A tüzet alacsonyabb lángra állítottam, a lábosba tettem a hagymát, és egy percig pároltam, majd beletettem a foghagymát, és további öt percig kevergettem. Azután beledobtam a fűszereket, majd két perc múlva hozzákevertem a paradicsomot, beleöntöttem a bort, sóztam. Visszatettem a combokat a lábosba, felöntöttem vízzel, és fedő alatt körülbelül ötven perc alatt puhára főztem.

A hagymalekvárhoz:
négy közepes méretű vöröshagyma – ez volt itthon
három evőkanál olívaolaj
egy evőkanál cukor
egy teáskanál balzsamecet
hat ágacska rozmaring

A hagymát vékony szeletekre vágtam. Az olajat felforrósítottam, beletettem a cukrot, és hagytam, ameddig karamellizálódott. Ezután beletettem a hagymát, és addig kevergettem, ameddig levet nem eresztett. Miután a saját levét elfőtte, kevés vízzel folyamatosan pótolva azt, pároltam ötven percig. Az apróra vágott rozmaringot fél óra után kevertem a hagymához. Amikor az utolsó lé is elpárolgott, hagytam még egy kicsit, ameddig a hagyma megbarnult, majd levettem a tűzről, és hozzákevertem egy teáskanál balzsamecetet.

Mi frissen sült, teljes kiőrlésű kenyérrel ettük, a mártást nagyszerűen lehetett tunkolni vele:)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.