A hóstátiak és a kolozsvári piac

Már annyira kikívánkozott belőlem a piacokról szóló írás, hogy tegnap álmomban „jutott eszembe”, hogy az apai nagyanyámék mellett is volt egy kispiac, de ezt annyira régen lebontották, hogy meg is feledkeztem róla. Nemrégiben Saját levében írt a piaci kofákról, ennek kapcsán bontakozott ki egy kisebb vita. A mai árusokról legközelebb írok, ugyanis piac-sorozatot indítok:)

Szeretem a piacokat, szeretem az ottani hangulatot, és szeretem az árusokat, akiket hétről-hétre végigjárok, elbeszélgetek velük. A legigazibb a szabadtéri piac, ahol őstermelők árulják saját termésüket, ahol el lehet velük beszélgetni arról, hogy most már szinte minden szabadföldi, ahol úgy nyúlnak a salátához, mintha a legkényesebb hercegkisasszonyt simítanák végig, és mivel hajnalban nem lehetett leszedni a sóskát, inkább nem is hoztak, mert a nappal szedett zöldség hamarabb elfonnyad. Nagy felfedezés volt számomra Budapesten a Hunyadi téri piac, ha hét közben nincs is időm elmenni, a szombatot lehetőség szerint ott kezdem.

Piacok mellett nőttem fel, úgy szaladtunk ki bármiért, mint ahogy kenyérért megyünk le a sarki közértbe. Hozzátartozott az életünkhöz.



Apai nagyanyámékhoz két piac is közel volt. A kolozsvári „nagypiac”, ami most is megvan még, igaz, nagyot változott a gyerekkori emlékeimhez képest.

Először is ott voltak a hóstátiak, akik akkor még nem béreltek asztalt, hanem nagy kerek kosarakban árulták a terményt. Lovasszekereken érkeztek (a hetvenes évekről beszélek), a férfiak lepakolták az árut, az asszonyok gondosan, hegyesre megkötött fejkendőben, kikeményített szoknyában és fehér ingblúzban árultak. Nyáron mindenféle zöldséget, télen azt, ami a veremben megmaradt, na meg a savanyított káposztát hatalmas hordókban. Mindegyiknek más íze volt, az egyetemisták, ha nem volt pénzük, végigmentek a soron, mindegyiket megkóstolták, és mire a sor végére jutottak, jól is laktak. Ez még az a savanyú káposzta volt, amit kézzel gyalultak nagyon vékonyra, és kissé megbarnult.

Szóval zöldséget mástól nem volt érdemes vásárolni, a hóstátiaknál jobban senki nem értett hozzájuk. A már-már bordós piros paradicsomuk kétökölnyi volt, különböző kinővésekkel. Versenyezni lehetett, ki talál viccesebb formájút.



A kis, kerek paradicsomot Dél-Romániából hozták, de onnan érkezett – és érkezik a mai napig - a padlizsán meg az uborka javarésze is, ezekhez Erdély túl hideg, nem érdemes velük bajlódni.

A piacon elkülönített részében minden csütörtökön állatvásár is volt, a szárnyasok, a malacok, a nyulak ott sivalkodtak, kotkodácsoltak, hápogtak, gyerekként külön kaland volt ezen a napon kijutni.

A vásárlásnak megvolt a maga menete, végig kellett járni az egész területet, minden árut megmustrálni, megtapogatni, dünnyögni hozzá, forgatni, majd tovább lépni, és kezdeni mindent elölről, aztán vissza a ki tudja hányadik árushoz, és kis alku után vásárolni. Majd ezután hazafelé az ismerősökkel meg kellett beszélni, hogy ki mit mennyiért vásárolt, ki járt jobban, ki vett nagyobb tojást (és akkor még mindig talány volt, mennyire sárga a sárgája), és ki talált szebb húslevesbe-való vegyes zöldséget.

Nagymamáék hajnalban keltek, és szaladtak a piacra, emlékeim szerint minden nap. Ha nem tudtak kimenni, de később kiderült, mégis hiányzik valami, nagymama csak legyintett: megette a fene az egészet, mondta lemondóan, mintha a nap közben vásárolt bármi lyukast garast sem ért volna. (Lehet, hogy ilyenkor került képbe a kispiac?)



A másik nagyszüleimhez a kispiac (ez természetesen egy másik) volt közel, ezen nem a hóstátiaktól vásároltunk, hanem a hármasfalusi Annus mámitól, akit ott ismert meg nagymama, az évek során szinte családtaggá vált, gyermekeivel, unokáival a mai napig megmaradt a kapcsolat.

Szerencsére a lakótelepen, ahová költöztünk, szintén közel a piac, gyakorlatilag olyan, mintha a kert végébe kellene kiszaladni. Ezen ma már egy hóstáti sincs, Pista bácsi néhány éve költözött ki Magyarországra, a gyerekeihez. Persze ő is már régen nem szekérrel jött, és a káposztát sem kézzel gyalulta, de az ő árujának valahogy mégis másabb volt az íze:)

A képeslapokra itt és ittbukkantam. Köszönöm.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.